Tom Lantos öröksége

Azt hiszem, Tom Lantos neve a magyar és az amerikai közönség körében egyaránt ismert. Magyarországon született, és 1947-től Amerikában élt. Kongresszusi képviselő volt, de nagyon sokat tett a két ország kapcsolatáért és főleg azért, hogy az emberi jogok mindenhol érvényesüljenek. Nyilván ezért is hozták létre közös erővel a Tom Lantos Intézetet. A Tom Lantos Intézet igazgatóhelyettesével, Fischer Mátéval fogunk beszélgetni arról, hogy Tom Lantos milyen örökséget hagyott ránk, mivel foglalkozik az intézet, és hogyan működik ez itt Magyarországon.

Görög Mása (GM): Ön a két ország életével, abból a szempontból is, hogy Amerikával foglalkozott már a diplomamunkája is.

Fischer Máté (FM): Valóban foglalkoztam Amerikával, illetve a kétoldalú kapcsolatokkal még régebben, most már azért elmozdultam erről a területről.

GM: Akkor ismerkedett meg Tom Lantossal? Van személyes kötődése hozzá, vagy pedig maga az intézet volt az, ami vonzotta?

FM: Utóbbi. Én az intézethez 2011-ben csatlakoztam. Tom Lantost személyesen nem ismertem, ő 2008-ban hunyt el, a családját viszont annál jobban, mindkét lányát, sok unokát, feleségét, Anett Lantost természetesen, aki szerencsére még mindig köztünk van, tehát Lantos családjával eléggé intenzív a kapcsolatunk. Nemcsak nekem, hanem az intézet többi munkatársának is. Ők most voltak éppen itt Budapesten, és szuper közös programokat szerveztünk.

GM: Egy kicsit meséljen nekünk Tom Lantosról. Bár biztos nagyon sokan ismerik az élettörténetét mint holokauszt-túlélőét, vagy a Raoul Wallenberg ügy kapcsán hallottak róla, de említhetjük a Benes-dekrétumok visszavonását is. Sok-sok területen harcolt azért, hogy az emberi jogok érvényesüljenek. De azok kedvéért, akik talán kevesebbet hallottak róla, foglalja össze a legfontosabbakat!

FM: Sokat lehetne róla mesélni. Tom Lantos a második világháború alatt tinédzser korban volt. Szerencsére ő is és a felesége is túlélték a holokausztot – sajnálatos módon sok más családtagjukkal, többek között a szüleikkel ellentétben. A háború alatt segített egy földalatti szervezetet, és őt is segítették, többek között Wallenberg volt az, akinek – Tom Lantos elmondása alapján – ő maga és a felesége is köszönhette az életét. Ő is rengeteg mindenkin igyekezett segíteni ebben az időszakban. Érdekességképpen megemlítem, amit a lánya, Katrina mesélt egyszer, hogy Lantosnak egy kicsit könnyebbség volt, hogy a sztereotip zsidó kinézet, amiről sokan azt gondolják, hogy így néznek ki a zsidó emberek, az rá nem volt jellemző, mert szőke hajú, kék szemű srác volt abban az időszakban. Kellett egy jó adag bátorság és kurázsi ahhoz, hogy kiálljon nemcsak önmagáért, hanem másokért is. És utána ezt megőrizte, sőt univerzalizálta, hogyha lehet ezt a szót használni az ő esetében.
1947-ben Amerikába emigrált, de nem kezdte el rögtön a politikai karrierjét. Először az Akadémiában foglalatoskodott. Már a ’80-as évek előtt belépett a politikába, a ’80-as évek elejétől kezdve kongresszusi képviselő lett az Egyesült Államokban. Nagyon hosszú ideig, mintegy harminc évig, egészen a haláláig az is maradt. Nagyon komoly politikai karriert futott be, az alsóház külügyi bizottságának elnöke lett, ami egy nagyon komoly pozíció az amerikai törvényhozásban, gyakorlatilag a törvényhozás első számú külpolitikusa volt. Ez alatt az idő alatt valóban nagyon sokat tett az elnyomott kisebbségekért, és nagyon sokakat segített, akik olyan helyzetbe kerültek az országukban, hogy az életük, az egzisztenciájuk veszélyeztetve volt. Magyarország mindig is az ő fókuszában, egy különleges helyen volt az eszében és a szívében is. Nemcsak az antiszemitizmus ellen lépett fel, akár erről a régióról, akár a Közel-Keletről vagy Egyesült Államokról volt szó, hanem univerzálisan alkalmazta az emberi jogokat, amennyire csak lehetett. Nagyon következetesen állt ki a magyar kisebbségektől kezdve rengeteg más elnyomott kisebbségért. Ön a Benes-dekrétumokat említette, de a Ceausescu Romániájával is elég sok konfliktusa volt. Amerikának volt egy olyan politikája az akkori kommunista államokkal kapcsolatban, hogy magas szintű, kedvezményes kereskedelmi kapcsolatba tudta őket helyezni, ha az amerikai külpolitika úgy ítélte meg, hogy nekik az adott állam hasznot hoz – nem is gazdasági, sokkal inkább politikai háttere volt ennek a pozíciónak. Tom Lantos Romániával kapcsolatban ezt jó ideig akadályozta, mert a magyar kisebbségekkel és egyéb kisebbségekkel – elsősorban az erdélyi magyarokkal – eufemisztikusan szólva nem bántak szépen Ceausescu Romániájában.

GM: 2018-ban szobrot is állítottak Lantosnak Budapesten, a XIII. kerületben. Az avatáson az amerikai nagykövetségről is részt vettek, mondván, hogy az amerikai és a magyar nép egyaránt egy nagy formátumú politikust és egy nagyon értékrend-orientált embert veszített, aki mindig mutatta az irányt, hogy merre tudjuk megtartani az értékeket. Feltételezem, hogy amikor létrehozták az intézetet, ezt az örökséget akarták megőrizni, felmutatni. De nemcsak Magyarországon van Tom Lantos Intézet.

FM: Van a magyar Tom Lantos Intézet, és van az amerikai Lantos Alapítvány. Ez jogilag két teljesen különálló entitás, tehát semmi nincs, ami jogilag vagy szervezetileg összekapcsolná ezt a két szervezetet. De Tom Lantos neve mindenképpen, és az, hogy a Lantos család mindkettőben benne van. Az amerikai Lantos Foundation-t a Lantos család alapította, és ők is vezetik a mai napig. A Tom Lantos Intézetnek a végrehajtó bizottságában van benne Katrina Lantos, illetve ahogy említettem, nagyon szoros kapcsolatot tartunk a család több tagjával, akik a mai napig vagy politikai pozícióban vannak, vagy egyéb módon emberi jogokkal foglalkoznak, vagy a privát szférában segítik a munkánkat. Ők nagyon sokat tudnak hozni az intézetbe szakmailag, emberileg, néha anyagi támogatással is. Egyszóval szoros a kapcsolat, de a két szervezet teljesen különálló, és mandátumában is sok a különbség. Közös platform az emberi jogok, de más a megközelítése a két intézetnek. Amennyire én látom, az alapítvány alapvetően egy antidiszkriminatív megközelítést alkalmaz a munkájában, kevésbé a kisebbségi jogit és az emberi jogit, amit a Tom Lantos Intézet. A jogi megközelítés nagyon fontos a mi munkánkban.

GM: Akkor nézzük meg, hogy mivel foglalkozik a Tom Lantos Intézet! Kezdjük ott, hogy hogyan és milyen céllal alapították, és most mivel foglalkoznak!

FM: 2011-ben alapították az intézetet. Én akkor még nem dolgoztam ott. Volt egy parlamenti megnyitó, egy ünnepélyes alapító esemény, amelyen Hillary Clinton és Condoleeza Rice is itt volt, sőt, azt hiszem, érkezett egy republikánus kongresszusi képviselőkből álló küldöttség is. Ebből is lehet látni, hogy nem csak a demokraták jöttek, hanem abszolút két párti támogatást élvezett Tom Lantos. Hogy iránytűként szolgált Tom Lantos Amerikában, abból is látszódott, hogy nagyon-nagyon sok olyan érzékeny külpolitikai esetben, ami emberi jogokat érintett, össze tudta kovácsolni a kétpárti egyezséget, ami ma sajnos nagyon ritka, nyilván nemcsak Amerikában. Emiatt az egységteremtési és konszenzusteremtési képesség miatt is nagyon hiányzik Tom Lantos személye.
Az intézet fókuszában a kezdeti egy-két évben Magyarország és a régió állt, és az itteni kisebbségekkel kapcsolatos mindenfajta kihívás. A romákra kell gondolni, az antiszemitizmus elleni küzdelemre és hasonlókra. De szép lassan, ahogy az intézet szakmailag fejlődött, és lett egy új igazgatója 2013 elejétől – Bíró Annamária, akinek volt egy nagyon határozott szakmai elképzelése, hogy hogyan lehet ezt az intézetet stratégikusan egyről a kettőre, kettőről háromra építeni – globális fókuszúvá vált. Globális szinten nagyon sok partnerrel működő, nyitott, folyamatosan építkező intézet lett belőle. A fókuszában három terület áll. Az első programterületünk a kisebbségek emberi joga. Az ENSZ-szel van több közös projektünk, sok publikációt adunk ki, köztük akadémiai szintű publikációkat. Sok más projektünk is van ezen a programterületen. A második programterületünk a zsidó-, illetve antiszemitizmus elleni küzdelem, a harmadik pedig a romák emberi és állampolgári jogai című programunk. Ez a három fókuszterület van, ami meghatározza az utóbbi 7-8 évben az intézet életét és működését.

GM: 2008-ban, mikor meghalt Tom Lantos, de talán még 2011-ben is kicsit más helyzet volt Magyarországon, nem volt ekkora demokráciadeficit. Nekem úgy tűnik, hogy jóval kevesebb feszültség és jóval kevesebb indulat feszült a társadalomban. És ezek mindig nagyon jó talajt szolgáltatnak arra, hogy keressük a bűnbakokat, és elkezdjünk valakit utálni, az előítéleteknek ez mindig jó melegágya. Arra az örökségre, amit Önök felvállaltak, egyre nagyobb szükség van. Nem gondolom, hogy Tom Lantos nagyon boldog lenne, ha látná azt a helyzetet, amiben most Magyarország van is, meg úgy a világ egyáltalán. Mi az, amiben változott az Önök hozzáállása, mi az, ami a munkájukat megkönnyíti, megnehezíti ebben a helyzetben?

FM: Hát ez nem egy könnyű munka. Az igazgatónk, Bíró Annamária, aki a szakmai irányítója az intézetnek, hosszasan tudna mesélni erről. Ez mindig is egy nehéz munka, bárhol legyen az ember. Ha vesszük az Amerikai Egyesült Államokat, most ott is olyan nagy kihívások vannak, amikről nem gondolták volna 15-20 vagy 30 évvel ezelőtt, hogy majd felütik a fejüket. Hogy több-e a társadalmi feszültség itt Magyarországon vagy máshol, azt nem tudom megítélni. Mindenesetre azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy most egy zavaros időszak van, kevesebb a kapaszkodó. Ilyen szempontból sokszor nekünk is nagyobb kihívást jelent a fókusz megtalálása, de pont az a konzekvens építkezés, amit mi folytatunk már jó 8-10 éve, ilyenkor segítséget tud nyújtani. Van egyfajta rugalmasság és adaptáció a politikai és egyéb történésekhez, de azért a fókuszunk lényegétől, a hármas mandátumtól és azoktól az elvektől, amik mentén a projektjeinket tervezzük, végrehajtjuk és értékeljük, mi nem tágítunk. Tehát ilyen szempontból nem érint minket máshogy a mai környezet, mint az öt évvel ezelőtti vagy akár a tíz évvel ezelőtti. Esetleg lehet a finanszírozást behozni, ami állandó kihívás. Egy ilyen intézet esetében – nem csak nálunk – nehéz ügy, hogy hogyan tudja úgy alakítani a munkáját, hogy független maradjon, ne függjön semmilyen fajta támogatótól, donortól, de legyen stabil finanszírozása, hogy azokat a szakembereket, akik itt dolgoznak, meg tudja tartani, és ne fluktuálódjanak fél-, egyévente. Egyébként nekünk egy nemzetközi csapatunk van, magyarok túlnyomó részben. köztük az itthoni kisebbségeknek a képviselői. Vannak roma munkatársaink, vannak zsidó származású munkatársaink, illetve van amerikai és angol is a csapatban, szóval egy elég színes közeg. A férfi-nő arány is elég jó szerintem a nők javára, szóval minden szempontból teljesítjük ezeket az elvárásokat, amik egyébként jogos elvárások. Nekünk nagyon-nagyon fontos a szakmai munkánkban is, hogy olyan emberek dolgozzanak mondjuk a roma projekten, akik tudják azt, hogy milyen romának lenni ma Magyarországon vagy a régióban. Ne kívülről mondják meg a nem romák a helyi roma közösségnek, hogy mi a ”tuti” és mi a „frankó” – ezt a típusú megközelítést nagyon nem tartjuk szerencsésnek. A finanszírozásra visszatérve csak annyit, hogy mi egy közalapítványi struktúrába tartozunk. Ez azt jelenti, hogy az intézethez állami finanszírozás is érkezik, sőt a működésünket állami finanszírozásból tudjuk fedezni, de a közalapítványtól kapjuk ezt a pénzt. A közalapítványnak pedig egy héttagú független kuratóriuma van, amelyik felügyeli az intézetnek mind a pénzügyi, mind a szakmai működését. Tehát indirekt állami támogatásról lehet beszélni. Egyéb külső forrásokból is – régebben még az Open Society-től is – kaptunk projektalapú támogatást, például az amerikai nagykövetségtől, az International Holocaust Rememberance Alliance-től. Nem sorolom fel, fenn van minden a honlapunkon, abszolút transzparensen minden évet úgy zárunk, hogy ott van a jelentésben, hogy kik finanszírozzák az intézetet. Ez tud kihívást okozni. Nyilván attól függően, hogy melyik projekt milyen finanszírozású, egy-egy politikai oldal mondhatja azt, hogy ja, akkor most már értjük, hogy ti ezt miért csináltátok. De nem panaszkodom, mert nem nagyon kapunk ilyen kritikákat szerencsére, és akik szakmailag velünk együttműködnek, elég hamar látják, hogy nálunk az egyetlen iránytű a lehető legmagasabb minőségű szakmai munka, amit az intézet el tud látni.

GM: Akkor nézzük meg azokat az elveket, amik alapján a projektjeiket létrehozzák, és utána menjünk bele ebbe a három területbe!

FM: Említettem az előbb a munkatársak kapcsán, hogy az inkluzivitás nagyon-nagyon fontos a mi esetünkben, hogy azok a kisebbségek és azok az érintettek, akikről szólnak, illetve akiknek próbálnak segíteni ezek a projektek, részt vegyenek ebben a munkában, akár mint kollegák az intézetben, akár mint külsős megbízottak vagy külsős szervezetek. Ez egy nagyon-nagyon fontos elv. A másik pedig egy olyan szigorú és magas szintű szakmai sztenderd az emberi jogok és elsősorban a kisebbségi jogok területén, amit az igazgatónk és a programigazgatónk honosított meg az intézetben. Ezek abszolút nemzetközi szakmai sztenderdek, amelyek alapján mi működünk, és ez gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy az intézet Ázsiától kezdve Dél-Ázsián, Közép-Ázsián, Európán, Észak-Amerikán, Dél-Amerikán keresztül Afrikáig a hasonló színvonalú és hasonló értékeket valló szakmai szervezetekkel mindenütt elég könnyen megtalálja a közös hangot.

GM: Mik ezek a sztenderdek?

FM: Ezek akadémiai sztenderdek elsősorban, a szakmai kollégák tudnák ezeket sokkal jobban kifejteni, mint én. Én a szakmai stábnak nem vagyok ilyen szempontból a része, de ezek gyakorlatilag akadémiai és kisebbségi jogokkal kapcsolatos alapvető szakmai elvárások. Egyébként ide sorolnám az inkluzivitást is, tehát a kisebbségekkel együtt történő tervezést, végrehajtást, értékelést.
.
GM: A három területen milyen projektjeik vannak, mivel foglalkoznak?

FM: Három területen vannak évente változó projektek és vannak éveken átívelő projektek.
Kiemelnék néhányat. A Kisebbségek emberi jogai (remélem, hogy nem rosszul fordítottam, mi elsősorban angol nyelven dolgozunk) című programban az egyik legfontosabb projektünk, ami már 2019 óta zajlik, az úgynevezett regionális fórumok, amelyet az ENSZ-szel együtt szervezünk, és ahogy a nevében is áll, régiókban. Minden évben vagy amikor csak meg tudjuk szervezni, és van rá pénz, akkor csinálunk ázsiai, európai, észak-, dél-amerikai, afrikai és közel-keleti fórumot. Ezeknek minden évben megvan a maga tematikája, és az a célja, hogy az ENSZ kisebbségügyi fórumának, ami az ENSZ emberi jogi tanácsa alá tartozik, a munkáját bizonyos módokon előkészítse, és hangsúlyosan a kisebbségek képviselői, az egyéb civil szervezeteknek, államok képviselőinek és további szereplőknek a közös munkáját megkönnyítse. Mire elérkezik az éves kisebbségügyi fórum – ez év végén szokott lenni az ENSZ-ben –, addigra már adott esetben kész ajánlásokkal és határozati javaslatokkal üljenek ott olyan szervezetek, akik ezen a fórumon részt tudnak venni. Itt a tematika minden évben változik, volt gyűlöletbeszéd és közösségi média – ez hogyan érinti a kisebbségeket, milyen ajánlásokat tudnak tenni annak érdekében, hogy eredményeket lehessen elérni regionális, illetve globális szinten. Volt már témája a kisebbségi nyelv és a kisebbségi nyelven történő oktatás. Minden évben megvan a fókusza ennek a regionális fórumsorozatnak. Ebbe sok pénzt és energiát tettünk be, és úgy látjuk, hogy szép lassan az eredményeket is lehet látni.

GM: Mi az, amit eredményként tudnak elkönyvelni?

FM: Itt az ajánlásokon van a hangsúly, igazából a szakmai kollégák tudnának egészen konkrét eredményeket felsorolni. A lényege az egésznek, hogy az ajánlásokból legyenek olyan kézzel fogható javaslatok, határozatok, amik aztán annak az adott kisebbségnek vagy együttműködő kisebbségeknek egyfajta könnyebbséget nyújtanak akár a kisebbségi nyelven történő oktatásban, akár más területen. Ezek általában nem kötelező érvényű határozatok, de mindenesetre jó referencia pontok az adott kisebbségnek, hogy hogyan érvényesítse az akaratát és az érdekeit az adott állammal vagy más szereplőkkel szemben.

GM: Egyfajta lobbitevékenységet is kell végezni, hogy bekerüljenek ezek a javaslatok a határozatokba, vagy pedig abszolút a tudományos tevékenységük az, ami megadja az alapot?

FM: Jól mondta, a tudományos tevékenység alapozza meg, tehát ott sziklaszilárdan kell állnia, de ezt követően természetesen szükség van a lobbira. Mi egy ekkora szervezetként nem feltétlenül vagyunk mindig erősek vagy alkalmasak arra, hogy ezt a lobbitevékenységet elvégezzük, nem is mindig kell. A lobbitevékenységet is partnerekkel végezzük. Mi abszolút a nemzetközi és globális együttműködésekben hiszünk. Volt már többször rá példa, hogy több szervezettel összefogva előre tudtunk vinni egy-egy ügyet az ENSZ előtt, legyen az akár a határon túli, elsősorban az Erdélyben élő magyarok ügye. Ez is egy fókusz a mi intézetünk életében.
A következő programterület a zsidó élet és az antiszemitizmus elleni küzdelem. Ahogy a nevében is áll, kettő fókusz létezik ezen a programterületen. Ha a projekteket nézzük az antiszemitizmus elleni küzdelemre a legeslegjobb példa a V4-es országok antiszemitizmusának, hangsúlyosan az új antiszemitizmusának a felmérése. Ez egy sok éves, az EU által is finanszírozott projekt volt. Itt már bejön az Izrael-ellenességbe bújtatott antiszemitizmus is. Ezt a projektet nagyon erős külsős és belsős szakmai partnerekkel implementáltuk. Kovács András, Barna Ildikó vett benne részt, olyan szakemberek, akik az antiszemitizmuskutatás jeles szakértői itthon. Ez most lezárult, és nem tudom, hogy ezen a fronton fogunk-e új projektet indítani. Idén már biztosan nem, jövőre lehetséges. A másik fókusz pedig a zsidó életnek a támogatása. Itt természetszerűen Magyarország van fókuszban, azon belül is az utóbbi években a vidéki zsidó élet, mert azt látjuk, hogy Budapesten már sok a szereplő. Itt is szoktunk kiállításokat és egyéb dolgokat kezdeményezni vagy támogatni. De ami most a mi fókuszunkban áll, az a vidéki zsidó élet, azon belül is egy-egy meghatározott helység vagy régió életének a kutatása, támogatása és lehetőség szerint az újjáélesztése. Pont tegnap volt egy kezdeményezésnek a nyitó eseménye, a címe: A dunántúli zsidóság múltja, jelene és jövője. Ezt az Izraeli Kulturális Intézettel együtt szerveztük, nagyon érdekes előadásokat lehetett hallani a dunántúli zsidóság egy-egy fókuszvárosának a történetéről. Egyértelműen megfogalmazódott ezen az eseményen is az a vágy, hogy jó, jó, értjük, látjuk a holokauszt előtti zsidó múltat ebben a térségben, de hogyan lehetne ezt újraéleszteni? Hogyan lehetne valamilyen módon újrakezdeni és újra életet lehelni a helyi zsidó közösségbe? Szerencsére erre egyébként most már sok példát lehet látni vidéken, tehát nagyon-nagyon klassz kezdeményezések vannak.

GM: Az Izrael-ellenesség mennyire erős Magyarországon?

FM: Nem erős, nem ez a jellemző antiszemitizmus-típus Magyarországon.

GM: Ez inkább a nyugat-európai országokban és Amerikában erősödött fel, mint Magyarországon és a V4-eknél? Tehát inkább a „tradicionális antiszemitizmus” az, ami itt tovább él?

FM: Igen, abszolút. Mi nyugat-európai kutatást nem végeztünk, de más szervezetek igen. Ezek nem teljesen összehasonlíthatók a mi kutatásunkkal, mert más volt az egésznek a felépítése. De alapvetően igen, létezik itthon Izrael-ellenesség, de marginális probléma. Sokkal inkább egyfajta tradicionális antiszemitizmus, ami itthon megfigyelhető.

GM: Mondta, hogy Budapesten elég sok zsidó kulturális, illetve vallási közösség van. Azzal, hogy vidéken felerősítik ezeknek a közösségeknek a létét, lehetőségeit, vajon csökken-e az előítélet? Amikor szembesülnek az ott élők azzal, hogy milyen kulturális értékeket, milyen közösségi szerepet töltenek be a közösség zsidó származású tagjai…

FM: Ez egy nagy vita a szakmában. Nem egyértelmű a kapcsolat. Tehát nem olyan egyszerű a képlet, hogy ha látják a zsidó közösség hozzáadott értékét egy olyan közösségben, amire jellemző vagy ahol jelen van az antiszemitizmus, akkor az csökkenteni fogja az antiszemitizmust. Ennél sokkal bonyolultabb pszichológiai, szociálpszichológiai és egyéb folyamatokról van szó. De ha van érdeklődés, nyitottság helyi szinten, akkor van elmozdulás ezen a téren. Mondok egy példát a saját tapasztalatunkból: Sátoraljaújhelyen nem zsidók szervezik a holokauszt megemlékezést és Az emlékezés napja című eseményt, a helyi közösségre való nagyon aktív és nagyon érdekes emlékezést. Sátoraljaújhelyen konkrétan történészi kutatásokra épülő emlékezések vannak. Juhász István nevét itt is szeretném említeni, mert ő az, aki elindította ezt az egész kezdeményezést, aki egyben tartja. Hatalmas és nagyon-nagyon fontos munkát végez. Nem mértünk ott antiszemitizmust, de azt lehet látni, hogy egyre több embert vonz be ez az esemény. Ez egy éves szinten megrendezett esemény, egyre többen jönnek, fiatalok, idősebbek, és egyre többen aktivizálják is magukat ezekben a kezdeményezésekben. Ezt vidéken máshol is észrevesszük. Tehát van egyfajta nyitottság erre mindenképpen.

GM: És akkor a harmadik terület…

FM: A roma területen is az oktatás és egyfajta diszkrimináció elleni fellépés áll a fókuszunkban. Az egyik fontos projekt, amit említenék, és ami most már a harmadik évébe lépett, a Romák köztéri reprezentációja című projektünk, ami azt kutatta több roma közösségi vezető bevonásával, hogy a romák, roma nevek, személyek milyen módon jelennek meg a köztérben. Hogyan emlékezünk mi a romákra szobrokkal, emléktáblákkal, egyebekkel. Utcaneveket, közterület-neveket nem vizsgáltunk, mert akkor kicsit más fókusz kellett volna az egész kutatásra. Nagyon érdekes eredmények jöttek. A sztereotípiákat, előfeltételezéseket részben alátámasztotta a kutatás. A roma holokausztra láthatunk emlékművet, de ha romákról beszélünk itthon, akkor elsősorban zenészekre és művészekre gondolunk. Erre egy adatbázist is összeállítottunk egyébként, ami hozzáférhető a honlapunkon, ajánlom mindenki figyelmébe – nagyrészt zenészekkel fog találkozni. De természetesen ez is egy olyan kutatás, ami valamifajta formálási igénnyel lép fel. Itt Setét Jenőt szeretném említeni, aki sajnos nemrég elhunyt. Nagyon-nagyon értékes tagja volt a roma közösségnek. Sok projekt, sok kezdeményezés és sok intellektuális irány az ő vezetésével indult el, és a mai napig fenntartható módon igyekszünk mi is többek között ezt a köztéri projektet megtartani és tovább ápolni.

GM: Mondta, hogy a roma projekteknek két fókusza van általában: a diszkriminációellenesség, illetve az oktatás. Nézzünk ezekre is példákat!

FM: Ha klasszikus oktatási projektet kell említenem, akkor például a pedagógusképzést mondhatom. A Tom Lantos Intézetnek van akkreditált pedagógusképzése – roma holokausztra épülő, egyfajta érzékenyítő pedagógusképzés. Ez is már évek óta tart, folyamatosan csináljuk. Sok szeretettel várunk minden pedagógust erre a képzésünkre. Ha figyelik a honlapunkat, akkor látni fogják, hogy melyek lesznek az új időpontok. Egy másik képzésünk a roma fiatalok felkészítése az őket érő előítéletesség kezelésére.

GM: Ezt milyen módon teszik? Nehéz lehet belenőni egy olyan társadalomba, ahol amint kikerülsz a zárt közösségedből azt tapasztalod, hogy veled valami nem stimmel. És nem biztos, hogy rögtön meg fogod érteni, hogy mi nem stimmel, hanem csak látod, hogy másképp viszonyulnak hozzád vagy a szüleidhez. Ez a lappangó előítélet talán még sokkal károsabb, amíg az ember nem tudja, hogy mi a baj vele. Erre felkészíteni borzasztó nehéz, hiszen a felkészítéshez nyilván szükségeltetik egy bizonyos életkor, de addigra már a lelki sérülések megtörténtek.

FM: Igen, sosem lehet elég korán kezdeni, de nyilván kell egyfajta szellemi érettség ahhoz, hogy befogadják a tréningnek az anyagát a gyerekek. Félreértés ne essék: bármilyen gyerekről legyen szó! Külső trénerekkel is dolgozunk, nagymértékben építünk az ő szaktudásukra és munkájukra. Amennyire én tudom, nagyon nagy részben építenek ezek a tréningek a tapasztalatokra, tehát hogy konkrétan ezek a gyerekek milyen tapasztalatokat szereztek. Megpróbálunk egy olyan közeget létrehozni a tréningek vagy a beszélgetések alkalmával, ahol ezeket szabadon el tudják mondani, és ezeket adresszálják, vagy ezekre próbálnak ott válaszokat találni különféle eszközökkel a trénerek, hogy konkrétan egy-egy helyzetet hogyan lehet kezelni. Ez része a tréningnek, de ennél komplexebb képzésről van szó.

GM: Évek óta tartanak már ilyen tréningeket. Milyen tapasztalataik vannak? Vannak visszajelzéseik?

FM: Fektethetnénk nagyobb hangsúlyt arra, hogy a régebben képzettekkel kapcsolatot tartsunk, hogy lássuk, mennyiben tudták alkalmazni a tanultakat. Amit intézményi szinten, illetve intézményesített szinten tudunk vizsgálni, az a visszatérő emberektől érkező visszajelzés. Az már egy visszajelzés nekünk, hogyha valaki újra eljön egy tréningünkre, ami épít az előző évi tréningre. A képzések sokszor egymásra épülő modulokból állnak. És nyilván ez egyfajta visszajelzés bármilyen tréningről legyen szó, hogyha újra eljön, mert úgy látja, hogy hasznos volt az első kör. Jó kérdés, meg fogom kérdezni a kollegámat. Ez egyrészt érdekes, másrészt nem tudom, hogy mennyire lehet ezeket megtudni a résztvevőktől, mert ezek nem mindig tudatosan zajló folyamatok. Én magam ilyet nem tapasztaltam, mert nem vagyok roma, de gondolom, hogy nem feltétlenül úgy zajlik, hogy akkor ő most alkalmazza teljesen tudatosan azt a praktikát vagy azt az eszköztárat, amit elsajátított a tréningen. De lehet, hogy tévedek, és ebben sokkal több a tudatosság, mint ahogy én sejtem.

GM: Néztük ezt a három területet, és mondta az elején, hogy az aktuális állapotokhoz, amik uralkodnak a társadalomban, nem tudnak teljes mértékben alkalmazkodni. Viszont van egy elvi irány, amit folyamatosan követnek.
Amikor a társadalomban nő a feszültség, mint például most, tapasztalható az, hogy elkezdünk egy másik réteget diszkriminálni? Most például megjelent a teljesen szabadon bárhol, bármilyen társaságban előadható orosz ellenesség. Ez jelenti-e egyben azt, hogy legalább kevésbé utálunk másokat? Vagy pedig mindenfajta előítéletnek ez egy melegágya, mert hogyha valakit lehet utálni, akkor már a többit is? Én nagyon veszélyesnek látom, amikor bármilyen népcsoportot hirtelen nyíltan bűnbaknak lehet kikiáltani, mert akkor miért ne tehetnénk mellé egy másik csoportot is?

FM: Ez pontosan így van, ahogy Ön mondja, tehát az utóbbival értek egyet. Sok kutatás is azt támasztja alá, hogyha egy csoportot kipécéznek, akkor elég komoly esély van rá, hogy érkezik a következő. Szerintem eléggé cinikus is figyelemelterelésként felfogni, úgy gondolni, hogy jó, amíg őt gyűlölik, addig legalább az én csoportomat vagy a számomra kedves csoportokat nem. Tehát ez a típusú kijátszás, áldozatoknak a kijátszása egymás ellen nagyon cinikus hozzáállás vagy művelet tud lenni. Én azt gondolom, hogy bármilyen csoport elleni gyűlölet, gyűlöletkeltés veszélyes, és a melegágya annak, hogy akár tettlegességig eszkalálódjon az ellen a csoport ellen, akár egyéb csoportok ellen.

GM: Említette az elején, hogy szervezetileg nincs kapcsolatuk az amerikai Tom Lantos Alapítvánnyal. Szakmai együttműködés van Önök között? Tudják egymást segíteni, hasznos tanácsokkal ellátni?

FM: Abszolút. Sok ilyen példát tudok mondani. Nekik azért más a szakmai megközelítésük, ahogy azt említettem. Ők nagyon komoly hangsúlyt fektetnek az érdekképviseletre egy-egy diszkriminációs ügy kapcsán, amikor nagy fókuszt kap az ügy kapcsán a figyelemfelhívás. Ilyen volt a Hodorkovszkij-ügy, igaz, ott nem egy kisebbségi, hanem emberi jogi esetről volt szó. És volt számos olyan ügy, akár a ruandai népirtás. Egyéb példákat is tudnék említeni, amelyek náluk a fókuszban vannak, és azok kapcsán próbálják elmagyarázni vagy legalábbis felhívni a közvélemény figyelmét arra, hogy mi az, ami nem stimmel, és mi az, amit nagyon meg kéne változtatni a hozzáállásunkban. Mi sokkal kevésbé vagyunk a média frontjában. Ha esetleg rákeresett az intézetre, akkor láthatta, hogy nem ömlik a sajtóból, és ez teljesen tudatos. Ha megkeresnek minket, akkor szívesen beszélünk a munkánkról, de mi magunk nem keressük annak a lehetőségét, hogy hogyan tudnánk a sajtóban jelen lenni. A social médiában már inkább. Alapvetően kontrollban szeretjük tartani a szakmai munkánkról való kommunikációt. Ha az ember kimegy a sajtóba, onnantól kezdve ez a kontroll megszűnik, az adott sajtótermék a saját agendájának megfelelően tudja ezt használni. Ettől a Lantos Foundation az amerikai „testvérszervezetünk” sokkal kevésbé fél, és sokkal rutinosabban használja a sajtót. Ez mindenképpen különbség a két intézet között.

GM: Lehet, hogy ők nem tizenketten vannak, mint Önök?

FM: Nincsenek sokan ők sem. Nem tudom pontosan a létszámot, de sokkal többen biztosan nincsenek. Több városban vannak Amerikában, de körülbelül 10-15 fős lehet az a stáb is.

GM: Mondta, hogy nagyon erős hangsúlyt fektetnek a jogi szempontokra. Mi az, amit ebből a szempontból fontosnak tart: az, hogy előkészítsék a döntéseket, amiket például az ENSZ-nek nyújtanak be?

FM: A jogi területet úgy értettem, hogy elsősorban az ENSZ tagállamok által ratifikált jogi dokumentumokra való hivatkozás és az azokból való kiindulás a meghatározó. Tehát azok a jogok, amik már legalábbis papíron, de széles konszenzussal biztosítottak.

GM: Milyen jó lenne, ha azok már mind érvényesülnének, akkor sokkal kevesebb gond lenne a világban, nem?

FM: Az egészen biztos.
A második világháború, a holokauszt után, amikor az ENSZ maga is útjára indult, akkor rengeteg minden úgymond kijött a csőből, ami utána széles körben elfogadásra került, tehát a tagállamok túlnyomó többsége ratifikálta ezeket az egyezményeket. Azt hiszem, hogy a legszélesebb körben talán a gyerekek jogairól szóló ENSZ egyezményt fogadták el a 80-as évek végén. Az ezekre való hivatkozás a hidegháborúban több támpontot tudott nyújtani a szovjet-amerikai közeledéshez is. És konkrétan több kisebbségi és emberi jogi ügyben ezek hasznos kapaszkodók voltak, tehát gyakorlati hasznuk is volt. Aztán ez átalakult, és ma már sokkal összetettebb és sokkal komplexebb világban élünk ilyen szempontból. Szerintem egy kicsit nehezebb már ezekbe kapaszkodni és ezeket a jogokat érvényesíteni, mint korábban, de lehet, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem.

GM: Tehát akkor lesz még munkájuk.

FM: Nagyon sok, úgy gondolom.

GM: Hát, őszintén szólva nem örülök neki.
Köszönöm szépen, hogy beszélgetett velem. A Tom Lantos Intézet igazgatóhelyettese, Fischer Máté volt a vendégem.

 

Hogy valóban mennyire fontos szerepet töltött be Tom Lantos személye, illetve életének és egész munkásságának az üzenete mennyire aktuális és fontos számunkra Magyarországon és Amerikában egyaránt, erre ékes például szolgál a Tom Lantos szobor avatásán elhangzott két beszéd: David Kostelancik ideiglenes ügyvivő, illetve Tóth József XIII. kerületi polgármester beszéde.

David Kostelancik ideiglenes ügyvivő beszéde a Tom Lantos szobor avatásán 2018. február 1-jén: