Az Egyesült Államokba az elmúlt 300 év során tízmilliónyi embertömeg érkezett a világ összes országából – különböző hullámokban Magyarországról is, az 1849-es szabadságharc leverése után, a II. világháború idején, 1956 után. A történelmi háttérről, magyar közösségekről, a különböző időszakokban érkező bevándorlók fogadtatásáról, beilleszkedésükről beszélgettünk Dr Gazsó Dániel, kulturális antropológus, egyetemi oktató, diaszpórakutatóval.
Görög Mása (GM): Sokat beszélünk arról, hogy a külhoni magyarok hogyan élik meg a magyarságukat. Ebben a műsorban kifejezetten az amerikai magyarságról, illetve a magyar diaszpóráról fogunk beszélgetni, mert egyrészt Amerika hatalmas ország, tehát nyilván különféle típusú diaszpóráról beszélhetünk, másrészt pedig a különféle időszakban történt elvándorlások is más-más kulturális hátteret hoztak magukkal, és persze más volt a befogadó közeg is. Így aztán az úgynevezett akklimatizációs időszak, a beilleszkedés is másképp zajlott. Hogyan néz ki most a különféle háttérből érkező, különféle történelmi, családi tapasztalatokat magukba foglaló magyar diaszpórák helyzete, erről beszélgetek Gazsó Dániellel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tudományok Karának oktatójával és tudományos munkatársával, aki egyébként kulturális antropológus, diaszpórakutató. Szeretettel köszöntöm.
Hogy jutott el a diaszpóra kutatásig? Ez egy nagyon szűk terület, persze a kulturális antropológiából vezet efelé egy út. Sokszor van az embernek valamilyen személyes élménye, tapasztalata, akár egy olvasmányélménye, ami miatt azt mondja, hogy akkor én ebbe fogok belemélyedni.
Gazsó Dániel (GD): Én több szálon kötődöm már nagyon régen a diaszpórakutatáshoz. Egyrészt azért, mert a felsőfokú tanulmányaimat nem Magyarországon, hanem Dél-Spanyolországban, a Granadai Egyetem ösztöndíjas hallgatójaként végeztem. Granada nagyon szoros kapcsolatban áll Latin-Amerikával, latin-amerikai országokkal. Mind tanulmányi, mind munka révén több országban megfordultam. Venezuelában, Chilében, Argentínában éltem huzamosabb ideig. Azt lehet mondani, hogy a huszonéves koromat külföldön éltem, tehát van egy meghatározó külföldi tapasztalat. Másrészt amikor az antropológiát elvégeztem, akkor kisebbségkutatásra szakosodtam, és engem elsősorban a határ menti kisebbségek kérdése érdekelt, azon belül is a kelet-közép-európai határváltoztatások következtében kialakult őshonos kisebbségi közösségek sorsa, léte, hétköznapi aktivitása. Ezen a téren én terepmunkát végeztem Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidék különböző részein, főképp Muravidéken, Szlovéniában. Aztán később egyre jobban érdekelt az, hogy milyen formán lehet akár elméleti szinten összehasonlítani az úgynevezett őshonos nemzeti kisebbségi közösségeket és azok intézményrendszerét a migrációs eredetű diaszpóra közösségek intézményesülésével. És aztán végül úgy hozta a sors, hogy hazaköltöztem Magyarországra. Itt elsősorban a szomszédos országokban élő kisebbségi közösségekkel foglalkoztak. Kevesen voltunk, akik kifejezetten a Kárpát-medencén kívüli magyar diaszpóraközösségekkel foglalkoztunk, így aztán egyre inkább erre a területre specializálódtam. Másrészt a külföldi tanulmányaim révén nekem volt egy kitekintésem, más diaszpóraközösségekkel is foglalkoztam, ismertem ennek a tudományterületnek a szakirodalmát, hasznossá tudtam tenni itthon is ezt a tudást. Így aztán ma már diaszpórakutatóként határozom meg a szakterületemet, de hogyha tágabb értelemben nézzük, én kisebbségkutató vagyok, és a kisebbségkutatás, mint olyan, nagyon sok ágon kapcsolódik ehhez az új diszciplínához.
GM: Akkor nézzük meg, hogyan kezdett el Amerikával foglalkozni, illetve azt, hogy Amerikában milyen diaszpórák léteznek, illetve milyen magyar diaszpórák léteznek – mert ugye minket inkább ez érdekel.
GD: Ha egy kicsit messzebbről közelítünk, akkor nagyon fontos az a különbségtétel, mi a különbség az őshonos nemzeti kisebbségek és a diaszpóra között. Talán a legáltalánosabban elfogadott kritériuma a diaszpóraközösségeknek a migrációs eredet. Itt azért azt fontos hangsúlyozni, hogy nem elsősorban az elvándorlás személyes átélése hangsúlyozandó, hanem annak a közösségformáló, szimbolikus ereje. És ez alapjában véve az intézmények, illetve az intézményesülés folyamatában jelenik meg. Tehát hogyha a diaszpóraközösségeket nézzük, akkor az nem egy egyéni személyes életérzés, hogy valaki a diaszpórába tartozik, hanem a legfőbb kérdés, hogy hogyan intézményesül ez, hogyan maradnak fönt azok a közösségek, amelyeknek lényegében a legfontosabb összetartó ereje, hogy a kulturális sajátosságaikat máshonnan származtatják. Ezeket a közösségeket többféle perspektívából lehet kutatni. Ha a kibocsátó ország, ez esetben Magyarország perspektívájából nézzük, akkor értelemszerűen egy történeti megközelítés lesz hangsúlyos, mert a különböző kivándorlási hullámok okát, méreteit, összetettségét lehet kutatni. De nézhetjük a diaszpóraközösségek fejlődéstörténetét a befogadó országból is. És ott hangsúlyos lesz az, hogy ők hogyan integrálódtak, a különböző hullámokkal érkező közösségek milyen kapcsolatba kerültek az őket befogadó ország társadalmával, illetve hogyan hatottak a már meglévő diaszpóraszervezetekre. Harmadrészt – talán ez a harmadik lesz az, ami legközelebb áll a kulturális antropológiához – nézhetjük ezt a közösség szempontjából is. A közösség milyen formában igyekszik tovább építeni magát a közösséget, hogyan kerüli el a kulturális asszimilációt, és hogyan örökíti át annak igényét, hogy ezeket az etnikai határokat fenntartsa több generáción keresztül. Hogyha ebből a három perspektívából közelítjük meg a kérdést, akkor a befogadó ország társadalmából, annak szempontjából nézve egy migrációs eredetű közösségnek a társadalmi integrációja nagyon sokféle lehet. Kezdetben egyébként a diaszpórakutatásnak a megalapozói az integráció megközelítésével próbálták tipologizálni a különböző közösségeket. Az első ilyen tipológiát a ’70-es évek végén Johns Armstrong alkotta meg. Azt mondta, hogy kétféle diaszpóraközösség létezik, a proletár és a mobilizációs diaszpóra. A proletár diaszpóra az, amiről a legtöbbet hallunk, amikor egy szegényebb országból egy gazdagabb országba vándorol alapjában véve gazdasági migráció következtében egy nagyobb közösség, és ők az adott országnak a szegényebb társadalmi rétegeibe tudnak integrálódni, általában munkásosztályba integrálódnak, legalábbis első körben.
GM: A nagy gazdasági világválság idején ez egy nagy hullámként jelent meg.
GD: Abszolút. És nagyon sok példát is találunk rá. Klasszikus proletár diaszpóraként említik például a törököket Németországban vagy akár az új kivándorlókat az európai csatlakozás után Kelet-Közép-Európából Nyugat-Európába. De a történelem során azért nemcsak gazdasági, hanem politikai migráció vagy kényszermigráció is létrejött. Főleg ezek voltak a nagy klasszikus történelmi emigrációs hullámai például a kelet-közép-európai társadalmaknak, gondolok itt az első és második világháború utáni nagy elvándorlásokra. Ezekben a folyamatokban azért sokszor értelmiségiek, az adott társadalom befolyásos rétegeibe tartozók is külföldre kényszerültek, és ők ott egyáltalán nem a társadalom perifériájára integrálódtak, hanem sokszor gazdasági és politikai mobilizációs erővel bírtak, ezért is nevezte őket Armstrong mobilizációs diaszpórának.
GM: Mint például Kossuth vagy Kállai Miklós.
GD: Igen, ezek mondjuk azért egyéni történetek. Ahhoz, hogy egy diaszporikus közösség kialakuljon már egy nagyobb csoportnak kell megérkeznie az adott befogadó országba. A Kossuth-emigrációt követően nem igazán tudtak kialakulni azok a szervezetek és intézmények, amelyek alapkritériumai a diaszpóra közösségi létnek. Tehát vannak ilyen egyéni emigrációs történetek, vannak családtörténetek is, de hogyha magát a diaszpórát nézzük, akkor az egy közösségi kategória. Fontos, hogy egy nagyobb népességről legyen szó, és azoknak legyenek intézményes keretei. Ilyen első körben a paraszti exodus után jött létre, hogyha a magyar emigráció történetet nézzük.
De most visszatérve az alapmeghatározásokra: az Amerikában élő magyarok, és én itt most nemcsak az Egyesült Államokra gondolok, hanem Kanadára és a dél-amerikai országokra is, nagyon sok esetben mobilizációs diaszpórának tekinthető. Kiváltképp a latin-amerikai térségben, hiszen az odavándoroltak többsége is elsődleges célországként az Amerikai Egyesült Államokat tekintette, de valamilyen oknál fogva oda nem tudott eljutni. Ezért, ha még kezdetben ideiglenesnek is tekintette ezt az életcélt, de egy olyan latin-amerikai országba vándorolt, és aztán ott az adott társadalomban integrálódott, amely államoknak a gazdasági, társadalmi, politikai fejlődése egészen más szinten volt, máshol tartott, mint az akkori Magyarországnak akár a gazdasági, politikai helyzete. Tehát ezeknek az embereknek a mobilizációs ereje végül is abból fakad, hogy az ottani gazdasági, társadalmi, politikai vagy akár ipari fellendülést aktívan segítették. Gondolok itt arra, hogy sportklubokat hoztak létre, például a Buenos Aires-i vívóklubot magyarok alapították, és erre mind a mai napig büszkék az argentinok is, vagy gondolok itt arra, hogy az első felhőkarcolókat és metróhálózatot lényegében kelet-közép-európai mérnökök dolgozták ki Santiago de Chilében vagy Caracas kikötőit, amiben szintén meghatározó szerepe volt egy-egy magyar mérnöknek. Orvosok, jogászok voltak ezek között a nagyobb kirándulási hullámok között, amiről majd még részletesen fogunk beszélni. Első körben azt fontos hangsúlyozni, hogy a tengeren túl élő magyar diaszpóraközösségek sok szempontból tekinthetőek mobilizációs diaszpóraközösségeknek. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az elmúlt harminc évben tapasztalt gazdasági emigráció elsősorban Nyugat-Európába, tehát a közelebbi régióba irányult. Ezeknek a tengerentúli közösségeknek nem igazán volt ’56 után, az ’56-os forradalmat követő kivándorlási hullám után nagyobb utánpótlása, magyarán szólva másod-, harmad-, negyedgenerációs magyarokról van szó, akiknek a felmenőik az adott országban nagy presztízzsel rendelkeztek. Ezt kiindulópontként fontos hangsúlyozni, mert megalapozza egyáltalán magát a közösséget, a közösségi lét kialakulását és az intézményrendszereket is.
GM: Akkor nézzük meg, hogy hogyan alakultak ki ezek az intézményrendszerek!
GD: Most kifejezetten az Egyesült Államokra fókuszálva, ahol a legnagyobb számban élnek magyarok, körülbelül másfél millió fő él ott, aki magát magyarnak vallja. A későbbi bevándorlási hullámokkal kapcsolatban pedig Amerikának mind jogi, politikai szempontból, mind pedig a közvélemény szempontjából nagyon sokat változott a véleménye és a hozzáállása. Ennek persze történelmi okai vannak. De kezdjük rögtön a legelején, mert említette a Kossuth-emigrációt. A XIX. században, sőt még azt megelőzően is tapasztalható volt az Újvilágban a magyar jelenlét. Nemcsak a forradalom idején, hanem már a forradalom előtt is voltak olyan kivándorlók, akár kisebb csoportok, amelyek meghatározó szerepet játszottak a befogadó országban, és így a mai napig emlékeznek rájuk. Csak hogy egy példát említsek például Debály Ferenc József, az osztrák ármádia muzsikusa volt, aki anyanyelvét tekintve magyar volt, és identitását tekintve is a magyar etnikumhoz tartozott, bár ez abban az időben, a XVIII. század végén, a XIX. század elején még nem volt olyan mérvadó, és nem is volt annyira egyértelmű, mint napjainkban. A lényeg az, hogy ő magyarul levelezett a családjával, és azért kellett leveleznie, mert egy nagy klasszikus vándor volt. Már az 1830-as évek elején kikerült az Újvilágba, végül Uruguayban kötött ki, és mint zeneszerző megzenésített egy nemzeti dalt, ami mai napig Uruguay nemzeti himnusza. Vannak ilyen történetek. Nagyon sok ilyen történetet lehetne mesélni, de ezek a korai kivándorlási hullámok nem hoztak létre diaszporikus közösségeket, mint ahogy azt korábban már említettem. Először a paraszti exodusban volt tapasztalható az a tömeges elvándorlás, aminek következtében létrejöhettek magyar intézmények, magyar szervezetek az Újvilágban. Ez az, amire József Attila A hazám című versében utal is, hogy „sok urunk nem volt rest, se kába birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Ez az a nagy hullám, amit paraszti exodusnak nevezünk, és amibe a kelet-közép-európai régió és azon belül is a történeti magyar királyság területén élők nagyon későn csatlakoztak be. Ennek szintén történeti, politikai, gazdasági okai vannak. Tehát már a XIX. század közepén megindul a paraszti exodus Nyugat-Európából az Újvilág felé, lényegében ekkor kezdődik a betelepítése, nemcsak a keleti, hanem az ország középső és nyugati részeinek is. Ennek következtében aztán teljesen elnéptelenednek bizonyos területei a mai Németországnak, az Egyesült Királyságnak és általában Nyugat-Európának. Egészen a XIX. század utolsó évtizedéig, a XX. század első feléig nem igazán válik tömegessé ez a paraszti exodusnak nevezett hullám, kivándorlási folyamat Kelet-Közép-Európában. Aztán hirtelen nagyon sokan elhagyják az országot, de érdekes mód főleg a periférián élők. Éppen ezért az akkori magyar kormányok eleinte úgy gondolták, hogy részben a munkanélküliséget, részben a nemzetiségi feszültségeket feloldhatja, hogyha a a királyság észak és délszláv népessége tömegesen elvándorol. De aztán gyorsan rájöttek, hogy nemcsak ők, hanem az ország más pontjairól is kivándorolnak tömegesen emberek. Ady Endrének a naplójában találunk egy nagyon érdekes bejegyzést 1907-ből, amikor találkozik egy nagyobb csoporttal az Andrássy úton, odamegy, és megszólítja őket, és kérdezi tőlük, hogy hát önök kicsodák és hova mennek. És akkor közlik, hogy mi Mezőcsát teljes lakossága vagyunk – ez egy kis délkelet-magyarországi település –, és megyünk Amerikába. Tehát megindult egy nagyon nagy kivándorlás, főleg az Alföld területéről. Ennek következtében megalkotják az első hazai kivándorlást szabályozó törvényrendeleteket. Korábban ilyen egyáltalán nem is volt. Ez a Tisza-féle 1903-as kivándorlást szabályozó rendelet, illetve az 1909-ben hozott törvénycikk, amelyek értelmében és következtében létrejönnek az első olyan intézmények, amelyek megpróbálják valahogyan felmérni, illetve szabályozni az elvándorlást. Ezek főleg a fiumei kikötőre fókuszáló intézmények voltak. Ezt megelőzően nem is nagyon voltak számon tartva a Magyarországról kivándoroltak. Akik viszont kiérkeztek, azok meg nem voltak magyarként könyvelve, mert a bevándorlási hivatalok őket osztrák-magyarnak titulálták, függetlenül attól, hogy magukat románnak, bulgárnak, délszlávnak, szerbnek, horvátnak vagy észak-szlávnak vallották. Ilyenformán erről az első kivándorlási hullámról, mivel nagyon heterogén volt, és nem igazán voltak számon tartva a nemzetiségi hovatartozás szempontjából a bevándorlók az Egyesült Államokban, csak becsléseink vannak, hogy körülbelül hányan lehettek magyarok. Azt mondják, hogy ennek a nagy hullámnak a 20-25 százaléka lehetett valóban magyar anyanyelvű. Ez a nagy hullám lényegében az első szervezeteket és már intézményes keretek között működő magyar intézményeket eredményezte. Mint említettem, korábban voltak elvándorlók ebből a térségből, akik megjelentek, akár nagy hatással is voltak a befogadó ország társadalmára, de nyomukban nem tudtak kialakulni diaszporikus közösségek. A paraszti exodusszal ki tudtak alakulni, például már ebben az időben megjelenik a magyar sajtó az Amerikai Egyesült Államokban, megjelennek a különböző sportklubok, segélyegyletek. Hogyha ebből indulunk ki, azt lehet mondani, hogy az Amerikában élő magyar diaszpóra intézményes keretek között már több mint egy évszázada működik. Ezt a hullámot viszont teljesen félbeszakította az első világháború, és hát a második világháború utáni kivándorlás is. Ha számokban nézzük, sok nehézséget okoz, mert az első világháború után, a 20-as, 30-as években kivándorolt magyarok többsége nem a mai Magyarország területéről származott. Azt lehet mondani, hogy a Kárpát-medencéből kivándorolt magyarok bő 80 százaléka az elcsatolt utódállamok területét hagyta el, elsősorban a kisebbségi státusz elől menekülve. Sokan persze először Magyarországra jöttek, de hogyha már úgyis el kellett hagyni a szülőföldet, és bizonytalan volt Magyarországon is a helyzet a háború elvesztése után, hát inkább nyugatra vették az irányt. És itt lesz igazán fontos az Amerikai Egyesült Államok hozzáállása, mert az Amerikai Egyesült Államok az első világháború után jelentősen megváltoztatta a bevándorlási törvényeit, és kialakított egy újfajta szemléletet, ami nagyon sokáig élt, és bizonyos államokban még mind a mai napig meghatározó. Ez az úgynevezett olvasztótégely elmélet. Ahhoz, hogy egy erős államot lehessen kialakítani, szükséges valamilyen formában integrálni a társadalmat, és ebbe az integrációba bizony a XX. század folyamán jelentősen beletartozott, vagy majdhogynem egyet jelentett az asszimilációval. Ha valaki oda megérkezik, akkor lehetőleg tanuljon meg angolul, angolul beszéljen, érezze magát amerikainak, így lesz a társadalmi integritás erős, ez előfeltétele egy dübörgő gazdasági rendszer kialakításának is. Ennek érdekében igyekeztek szabályozni a kelet-közép-európai tömeges bevándorlást. Főleg mivel itt voltak az új országok, az amerikaiak is tudtak a határváltoztatásokról, tudtak arról, hogy milyen tömegek indulnak meg a háború után a kontinens felé. Úgy érezték, nehéz lenne őket integrálni, és éppen ezért szabályozták törvényekkel is a bevándorlást. 1921-ben hoztak egy új törvényt, ez az Emergency Quota Act volt, ami – mint a nevéből is kitűnik – egy kvótát tartalmazott. Ez azt jelentette, hogy az 1910-es, tehát közvetlenül a háborút megelőző népszámlálások során egy már Amerikában élő adott népcsoport 3 százalékát engedik be az országba. Ez nagyban korlátozta a kelet-közép-európaiak bevándorlását, mert említettem, hogy nagyon későn csatlakoztak a paraszti exodushoz.
GM: Főleg, hogyha nem is lehetett tudni, hogy ebből például melyik népcsoporthoz hányan tartoznak.
GD: Így van. Akik osztrák-magyarként voltak regisztrálva az 1910-es népszámlálásakor, annak a népszámnak a 3 százaléka lehetett az, aki a következő években bevándorolhatott. Ez egy éves kvóta volt. És még így is túl sok kelet-közép-európai érkezett, főleg abban az időben magyarországi, hiszen az új államokból kevesebben mentek el arányaiban, mint az új államokban élő nemzeti kisebbségek, akik akkor kerültek kisebbségi státuszba anélkül, hogy bárki megkérdezte volna őket. Gondolok itt az erdélyi, délvidéki kivándorlásra. De még ez is nagy tömegnek számított, és ezért aztán hoztak három évvel később, 1924-ben egy újabb bevándorlási szabályt, ez volt az Immigration Act. Ez az 1904-es bevándorlási törvény tulajdonképpen egészen az 1960-as évekig kisebb módosításokkal, de életben volt, ami nem az 1910-es népszámlálásokhoz igazította a kvótát, hanem az 1890-eshez. Ez azt jelenti, hogy a kelet-közép-európai térség bevándorlóit nagyon kis számban engedték be. Ellenben akik abban az időben már tömegesen jelentek meg az Amerikai Egyesült Államok területén, azok nem mások, mint a latinok. Tehát az, hogy az USA-nak a déli részén lényegében mára meghonosodott a latino kultúra, az annak az eredménye is, hogy ez az új kvótarendszer őket egyáltalán nem korlátozta olyan mértékig, mint a kelet-közép-európai bevándorlókat. Ráadásul az 1924-es törvény ezt a 3 százalékot 2 százalékra csökkentette, tehát általánosan igyekeztek visszaszorítani a bevándorlást. Annak érzékeltetésére csak, hogy ez miért volt indokolt: én egy időben gyűjtöttem különböző röpiratokat, amelyek arra hívták föl az elcsatolt államokban rekedt, kisebbségi sorsba szorult magyarokat, hogy vándoroljanak el az Újvilágba. Egy 1922-ben megjelent röpirat szövege így hangzott: Meg akarsz gazdagodni? Fázol, éhezel? Nincs munkád? Jelentkezz a kubai magyar kivándorló irodájában! Létrehoztak különböző irodákat annak érdekében, hogy kivonzzák a bevándorlókat. Az is érdekes, hogy itt nem az USA-ba hívják őket, hanem Kubába. Amiről ugye abban az időben a legtöbb ember vagy nem is tudott, vagy ha tudott, hát nem igazán vágyott a Karib-térség közepére. A XX. század elejéről van szó, tehát még bőven Fidel Castro Kubája előtti időszakról beszélünk. Nem is tudták, hogy ott egyáltalán milyen az infrastruktúra, milyenek a munkalehetőségek. Ezek a röpiratok azért hívják fel a figyelmét a kivándorlóknak Dél-Amerikára, mert ezek a kivándorlók, akik már elhatározták, hogy ők az USA-ba szeretnének eljutni, az új kvótarendszer alapján oda úgysem jutnának el, hát megpróbáljuk őket Latin-Amerika felé irányítani. Akik ide, a Karib-térségbe érkeznek azok közül nagyon sokan úgy gondolták, hogy idővel majd át tudnak vándorolni, át tudnak jutni az Egyesült Államokba, ahol sok esetben már rokonaik is éltek. Vagy akár az első világháború előtt, nem is a paraszti exodus részeként, hanem akár üzleti célokból, többször jártak az Egyesült Államokban. Tehát ők a Karibi- térségbe mentek. Akik úgy érezték, hogy jobb lenne egyszer megérkezni valahova a nagy családdal és ott letelepedni, azok meg inkább délebbre vették az irányt. Tehát ebben az időben lényegében az Egyesült Államok új bevándorlási szabályozásának köszönhetően elkezdenek kialakulni a magyar kulturális központok a latin-amerikai térségben. Elsősorban a Karibi-térségben Karakas lesz a központ, míg a portugál nyelvterületen Sao Paulo, Dél-Amerika spanyol nyelvterületén pedig Buenos Aires. Ez a három nagy kulturális központ ekkor jelenik meg. De mennek természetesen azokra a területekre is vándorlók, ahol már a paraszti exodus következtében kialakultak a magyar közösségek. Erre a nagy utánpótlásra gyarapodik meg végül is azoknak a főleg mezőgazdasággal foglalkozó magyar származásúaknak a száma, akik Dél-Brazíliában például a banánültetvényeket első körben elkezdték kialakítani, az erdőt kivágni és kialakítani az új termőföldeket. Sorra jönnek létre Dél-Brazíliában az olyan elnevezésű falvak és települések, amelyek szintén a XX. század második feléig még így is voltak kiírva, ékezetekkel, hogy Árpádfalva, Szentistvánfalva. A magyar emigráció Dél-Amerika felé történő irányváltásához és nem utolsó sorban az ausztráliai, tehát a csendes-óceáni térség felé történő kivándorláshoz is alapjában véve az Amerikai Egyesült Államok új hozzáállása járult hozzá. Ebben az időben az Egyesült Államokban nagyon nehéz volt a szervezeti életet fenntartani és kezelni, pont amiatt, mert a Melting Pot, az olvasztótégely elmélet volt a meghatározó. A második világháború és annak következménye pedig egy egészen más fejezetet nyit az Amerikai Egyesült Államok és azon belül a magyar diaszpóra történetében is.
GM: Egyre nehezebb volt az intézményesülés, egyre nehezebb volt megőrizni a kultúrát. Mondhatjuk, hogy a magyar diaszpóra pontosan emiatt csökkent, mert már nehezebben tudtak bekapcsolódni a közösségi létbe? Amikor nehezített a pálya, akkor például a vegyes házasságok, amikből persze egyre több van, nem motiváltak arra, hogy megőrizzék azt a kultúrát, aminek az őrzése nehezükre esik.
GD: Ha ezeket a kivándorlási hullámokat, tehát a paraszti exodust és a két világháború közötti, főleg elcsatolt területekről származó bevándorlási hullámokat nem követte volna három egymást követő igen nagy létszámú hullám, akkor nagy valószínűséggel ma ilyen keretek között nem beszélhetnénk az amerikai-magyar diaszpóráról.
Mint említettem, a második világháború jelentősen hozzájárult a magyar diaszpóra történetéhez is, hiszen a háborút követően kevesebb, mint két évtized leforgása alatt három egymást követő és egymással szoros ellentétben is álló emigrációs hullám gyarapította az Újvilágban élő magyar közösségeket. Ezeket az évszámok alapján szokták elnevezni: az úgynevezett ’45-ösök, a ’47-esek és az ’56-osok. Róluk szólnék néhány szót, mert sokszor ez a három hullám összekeveredik. Nagyon lényeges ez a fajta elkülönítés. Kik voltak a 45-ösök? A 45-ösöknek nevezi a szakirodalom azokat a kivándorlókat, akik lényegében közvetlenül a háború után vagy a hadifogságból vagy a frontról menekültek el. Ezek között nagyon sok fiatal katona volt, akik harcoltak a második világháborúban, és azért nem szerettek volna hazamenni, mert kétes volt részben a háború kimenetele. Azok a 45-ösök, akikkel még volt szerencsém beszélni és interjút készíteni szinte kivétel nélkül elmondták nekem, hogy ők féltek a háború folytatásától vagy egy harmadik világháború kirobbanásától, és úgy érezték, hogy saját és családjuk élete szempontjából meghatározó kérdés az, hogy Európában maradjanak-e egyáltalán, vagy menjenek tovább az Újvilágba. És rengetegen elmentek az Újvilágba. 1945 és 1949 között nagyon sok minden történik Magyarországon. Lényegében egy demokratikus törekvés veszi kezdetét, akkor alakul ki Németh László nyomán ez a bizonyos harmadik utas kifejezés is, hogy se Németország csatlósa nem kell, hogy legyen a jövőben Magyarország, de Oroszország csatlósa se kell, hogy legyen. Van valamiféle remény arra, hogy Magyarország talpra áll, és megtalálja a függetlenségét annak ellenére, hogy Németország oldalán elveszíti a második világháborút. Az úgynevezett ’47-es vagy ’48-as kivándorlási hullám, az ezekből a demokráciát igénylő és építő értelmiségiekből áll alapjában véve. Idesorolják például Márai Sándort. Ez egy egészen más réteg, mint a ’45-ösök. Azért lényeges az elkülönítésük, nem is annyira magyar szempontból van ennek nagy jelentősége, hanem a diaszpóra szempontjából, mert miután ez a két réteg oda megérkezik, mind a kettő nagyon aktív, mind a kettő szeretné aktívan gyarapítani a magyar kultúrát és megtartani a magyarországi kapcsolatokat. Nem is gondolják hosszútávúnak az elvándorlást, abban bíznak, hogy majd idővel hazamehetnek. Őket nem is igazán diaszpórának, hanem inkább emigránsoknak lehet nevezni. Ezek az emigráns rétegek számszerűen gyarapítják a diaszpóraközösségeket, de az otthonról hozott politikai ellentéteik és vitáik folytán elég erőteljesen szegregálják is azt. Ez a már meglévő diaszpóraszervezetek szétválásához és új, sokszor egymással ellentétben álló diaszpóraszervezetek alapításához vezet. Ebből az időből származik az a szólásmondás is, amit sokszor még a befogadó ország társadalmaiban élők is emlegetnek, hogy ahova két magyar érkezik, ott három szervezetet alapít. Ez nem a mai magyarokra vonatkozik és nem a mai belpolitikai vitákra, hanem erre a konkrét időszakra. Itt a vita alapját az adta, hogy a 45-ösök úgy gondolták, hogy ez a demokratikus törekvés lesz az, ami lehetővé teszi számukra, hogy visszajöhessenek Magyarországra. És mivel ők megfutamodtak, elszaladtak az oroszok elől – az ő szavajárásukkal élve –, ezért szinte elárulták a hazájukat. Míg a ’47-es kivándorlási hullámban résztvevők úgy gondolták, hogy ők mint értelmiségiek mindent megtettek annak érdekében, hogy Magyarország függetlenségét megőrizzék, de hát ők csak az ideológia, a politika szintjén voltak erősek, hiányzott nekik a fizikai erő, a katonai erő. És hát pont ezek a katonaszökevények lehettek volna azok, akik segítenek megvalósítani ezeket a demokratikus törekvéseket, tehát ők szó szerint haragudtak egymásra. Ez egy borzasztó erős belső feszültség volt, és ezt megtetőzte még egy dolog, hogy őket nem nézték jó szemmel a befogadó országok, kiváltképp az Egyesült Államok, aminek nagyon egyszerű a magyarázata. Ők egy ellenséges országnak a menekültjei voltak. Tehát nem pusztán menekültek voltak, ami egy olyan státusz, mely mindig is megnehezítette a társadalmi integrációt és beilleszkedést. A menekültektől minden korban minden társadalom egy picit tartott: kik jönnek, honnan jönnek, nincs semmijük, hogy fogjuk őket integrálni, hogy fogjuk őket fenntartani, milyen következményekkel jár, hogyha tömegesen fogadunk be menekülteket. Ez abban az időben sem volt másképp. Ezt megtetőzte még az, hogy ők úgynevezett displaced person-ok voltak. Ez egy pecsét, ez egy olyan stigma volt, amit hosszú évtizedeken keresztül lehetett csak levetkőzni. Ezt úgy képzelje el, hogy amikor ezek az emberek megérkeztek Ellis Islandre, akkor nekik a kabátjukon volt egy jelvény, amire rá volt írva, hogy DP, innen az elnevezés. A ’45-ösöket úgy is becézték, hogy a dipik. Ez a displaced person azt jelenti, hogy egy ellenséges országnak a menekültje az illető. És hát őket részben így is kezelték. Ha valaki megérkezett akár úgy, hogy előtte orvos volt, mérnök volt, sokszor kétkezi munkát kellett végeznie, legalábbis az integráció első éveiben ahhoz, hogy talpon tudjon maradni az Újvilágban. Tehát a kvótát egy picit megnyitotta az Egyesült Államok, nagyon sok menekültet befogad a második világháború után, de teljesen külön kezeli a független, illetve a háborúban az Antant oldalán álló országok bevándorlóit a Központi hatalmak országainak bevándorlóitól. És jön egy harmadik hullám, az 56-osok hulláma. Csak hogy a feszültség felerősödését valamilyen formában röviden megpróbáljam érzékeltetni: 1957-ben a Times Magazin címlapján megjelenik az Év embere. Minden évben mind a mai napig kihoznak január 1-én egy az előző évben meghatározó személyt, aki nem más, mint a Hungarian Freedom Fighter. Már elkezdődik a kétpólusú világrendszer, a zsarnok és elnyomó szovjet rendszerrel szembeszálló szabadságharcosokként fogadják az összes ’56-os bevándorlót. Azt is hozzá kell tenni, hogy általában, amikor van egy ilyen politikai hullám, azért nagyon sokan erre csak úgy rákapcsolódnak. Az ’56 után kivándorolt, megközelítőleg 200 ezer magyar állampolgárnak egy kis része volt csak az, aki valamilyen szerepet vállalt az ’56 októberi forradalom idején. Sokan azért mentek ki, mert úgy érezték, hogy jobbak a munkalehetőségek, a gazdasági helyzet volt a meghatározó, vonzó tényezője az Egyesült Államoknak. Függetlenül attól, hogy ki milyen szerepet vállalt a forradalomban, őket szabadságharcosokként tekintették. Ahogy sokan a ’45-ös, ’47-es emigrációs hullámból visszaemlékeznek ezekre az időkre, míg nekik kellett tíz év ahhoz, hogy körülbelül arra a társadalmi szintre jussanak, mint amiből elvándoroltak, addig megérkezett egy fiatal diák, és két év alatt Cadillac-hez juthatott. Lakást kaptak, támogatást kaptak, jó munkalehetőséget kaptak, ingyen tudtak járni nagyon drága egyetemekre, pillanatok alatt megkapták az állampolgárságot. Ez megint csak egy belső feszültséget okozott a diaszpórában.
GM: Nyilván, hiszen negatív diszkrimináció helyett pozitív diszkriminációban részesültek.
GD: Pontosan. Ezzel együtt azt azért meg kell jegyezni, hogy ők nagyon aktívak voltak. A mai szervezeteknek a többségét, ha lényegesen át is alakultak ezek a szervezetek, de az ’56-os emigrációból megérkezettek alapították. Nekik volt erre lehetőségük is, mert említettem, hogy a gazdasági helyzetük sokkal kedvezőbb volt, kedvezőbb kilátásaik voltak az Újvilágban, mint a ’45-ösöknek, ’47-eseknek. És hát mindez idő alatt az Amerikai Egyesült Államokban végbemegy egy a magyar diaszpórától független folyamat, ez pedig a bevándorlókkal szembeni attitűd teljes átalakulása. Van egy örmény származású diaszpórakutató, lényegében ennek az új diszciplínának az egyik alapítójaként tartják őt számon, aki felhívja a figyelmet arra, hogy az 1960-as, ’70-es években ez a folyamat, ami lényegében a bevándorlók és a diaszpóraközösségek megítélésében végbement változásokra utal, az etnicitás rediaszporizálásaként írható le. Azért, hogy ezt megértsük, ő fölvázol néhány fontos eseményt. Elsőként említi a Fekete Hatalom, a Black Power mozgalmat, aminek Martin Luther King volt az első számú vagy a legelhíresültebb szereplője. Ez a mozgalom arról szólt, hogy az Amerikai Egyesült Államok területén élő afroamerikaiak lényegében egy olyan közösséget alkotnak, akiknek nem kell feladniuk a kulturális gyökereiket ahhoz, hogy integrálódjanak, és ahhoz, hogy hozzájáruljanak az Amerikai Egyesült Államok fejlődéséhez. A Fekete Hatalomnak a sikere lényegesen kihatott a többi nagy létszámú bevándorló közösség megítélésére is. Innentől kezdve elkezdték már másképp kezelni az ír, a török, az örmény és nem utolsó sorban a zsidó közösséget. Nem feltétlenül akarták őket asszimilálni. Úgy gondolták, hogy ezeknek a nagy közösségeknek a társadalmi integrációjához lehet, hogy szükség van arra, hogy szabadságot kapjanak a saját kulturális értékeiknek és gyökereiknek a megtartásához. Említettem a zsidókat. Szintén egy nagyon meghatározó pontként emlegeti az örmény kutató az 1967 júniusában történt hatnapos háborút, ami Izrael és másik négy arab állam között zajlott. Izrael nagyon szorult helyzetbe került volna, hogyha nem kap egy óriási, főképp anyagi támogatást és politikai lobbit az Amerikai Egyesült Államokban élő zsidóktól. Ez a folyamat pedig serkentette ezeket a diaszpóraközösségeket, hogy ők is összeálljanak és megfogalmazzanak valamiféle diaszporikus felelősségvállalást. Ez elsősorban arra irányult, hogy létrehozunk olyan intézményeket, amelyek segítenek a kultúránkat továbbadni a következő generációnak. Megjelennek az első iskolák, hétvégi iskolák, olyan közösségi programok, amelyek kifejezetten a fiatalokat szeretnék megszólítani. Másrészt a felelősségvállalásnak az egyik legfontosabb eleme lesz, hogy elkezdenek az anyaország felé segítséget nyújtani a már sok esetben jobb sorsban lévő diaszpórában élők. Hasonlóképpen, mint ahogy ezt a zsidóktól tapasztalták Izrael felé, ők is gyűjtéseket szerveznek, és intézményes keretek között próbálják segíteni az anyaországot. Ezeknek a legszembetűnőbb példái az Amerikai Örmények Tanácsa, ami 1972-ben jön létre, az Amerikai Hellén Intézet 1974-ben, ami egyébként nemcsak az Egyesült Államokban élő görögöket, hanem szerte a világban létező görög szervezeteket arra ösztönzi, hogy fogjunk össze és támogassuk Athént. A Török Amerikai Egyesületek Tanácsa is hasonló célra jön létre 1979-ben. Ezek a folyamatok megerősítik a diaszpóraközösségek intézményrendszerét, és a közvéleményt is elkezdik arra serkenteni, hogy fellépjenek az ellen, hogy az összes más kultúrájú, eltérő etnikumú, eltérő vallású csoportot egy ilyen nagy maszlagba, kozmopolita társadalomba integrálják. Ez erőteljesen kihat a politikára is. 1965-ben az Amerikai Egyesült Államok megváltoztatja a bevándorlási szabályait, és lényegében ez volt az a pont, amitől kezdve egy újfajta társadalomépítés veszi kezdetét Amerikában, ami nem más, mint a multikulturalizmus. A multikulturalizmus eszméje pedig az, hogy egy ilyen mozaikszerű társadalomban, ahol mindenkinek megvan a szabadsága annak tekintetében, hogy a saját kulturális identitását, anyanyelvét, kulturális örökségét ápolja sokkal erőteljesebb tud lenni a társadalmi integráció, és ezáltal a dübörgő gazdaság biztosítva van. Ez egy teljesen más megközelítése mind a gazdasági és társadalomfejlődési folyamatoknak, mind pedig a máshonnan származó, migrációs eredetű diaszpóraközösségeknek. És hát ebbe belecsatornázódik, belekapcsolódik a magyar közösségi élet is, de egészen sajátos formában. Említettük, hogy akkoriban a diaszpóra szervezeti életét, három alapvetően egymással ellentétben álló, vagyis nem ellentétben álló, de nagy feszültségekkel együttélő, emigrációs hullámmal kikerült csoport képviselte: az úgynevezett ’45-ösök, a ’47-esek és az ’56-osok. Ez a három társaság, ha valamiben, akkor abban egyetértett, hogy Magyarországot nem támogatni kell, hanem a magyar rendszert valamilyen formában le kell építeni, és vissza kell térni az önálló ország és az önálló kormányzás stádiumába. Erre olyan elképesztő kezdeményezések is voltak, mint például a Lövészek elnevezésű csoportosulás, ami lényegében egy New York-i cserkészcsapatból nőtte ki magát, és egy paramilitáris csoportot hozott létre a már idősebb cserkészekből annak érdekében, hogy ha esetleg megismétlődne ’56, akkor ők útra kelnek, toboroznak katonákat, és beszállnak a harcokba. Ez a fajta felszabadítás szinte átrakódik a következő generációra, mert ezek a kiscserkészek többnyire már ott születtek, a ’70-es évekről beszélünk már. Tehát mindenféleképpen a magyar kormányt ellenezték, ellenezték a szovjet nyomást, a szovjet tankok jelenlétét és ’56 kimenetelét, illetve annak későbbi megítélését is. Ők olyan jellegű diaszporikus felelősségvállalást, mint a törökök, az örmények vagy a görögök nem tudtak megfogalmazni. Ellenben az tartotta őket össze, az volt talán az első ilyen úgymond globális szervezeti lét kialakításának és a diaszporikus felelősségvállalásnak a célja, hogy a határon túl élő, szintén keleti blokkban rekedt magyar kisebbségi közösségeket támogassák. És ez nagyon hasonló formában jelenik meg a magyar közösségi életben, mint ahogy az előbb említett nagy diaszpóraközösségek esetében, tehát lobbitevékenységekkel járt, megpróbálták az Amerikai Egyesült Államok egyes politikai vezetőit is meggyőzni arról, hogy nyújtsanak politikai és gazdasági segítséget is a Magyarországgal szomszédos országban élő magyaroknak. Az első ilyen nagy szervezet vagy hát úgy mondanám, hogy az első olyan szervezet, aminek aztán jövője is volt, és nagyra nőtte ki magát, a Romániai Emberi Jogok Bizottsága volt. Ezt 1976-ban hozta létre Hámos László, az ő nevét pedig onnan ismerjük, hogy a Magyar Emberi Jogok Alapítványának ő volt a vezetője, és egyben a 2011-ben létrehozott Magyar Diaszpóra Tanácson belül ő képviselte az Amerikai Egyesült Államokban élő magyarokat a magyar kormánnyal szemben vagy a magyar kormány felé. Egy nagyon meghatározó személye volt az Egyesült Államokban élő magyaroknak, illetve a magyarok közösségi életének. Ez a szervezet, ez a Magyar Emberi Jogok Alapítványa, angolul Hungarian Human Rights Foundation, lényegében egy névmódosítással jött létre 1983-ban. Ez nem más, mint a Romániai Emberi Jogok Bizottságának a folytatása. Azért változtatott nevet, mert már nemcsak az erdélyi magyarokra szeretett volna Hámos László és köre fókuszálni, hanem a felvidéki és a délvidéki magyarokra is. Tehát ez a diaszporikus felelősségvállalás lényegében úgy jelenik meg, hogy már mind elméleti, mind gyakorlati szempontból külön kezeli az őshonos nemzeti kisebbséget a diaszpóraközösségtől. Ezt sokszor egyébként a szakirodalom is úgy kezeli, hogy ez egy fölülről jött, és szinte erőltetett különbségtétel, tehát, hogy az anyaország politikai elitje kezeli külön ezt a két csoportot. Ahogy a szakirodalom magyarázza, a határváltoztatások következtében kialakult közösségek támogatása sokszor bizonyos irredenta motívumokkal is rendelkezik, míg az emigrációs közösségek támogatása nem. De itt szó sincs erről, ez a fajta megkülönböztetés, legalábbis a magyar esetben a diaszpóra kezdeményezésére jön létre.
A másik nagy változás a szervezeti életben egy felismerés. Megjelennek a kivándoroltak között, még a ’45-ösök, 47-esek között is olyanok, akik felismerik, hogy vannak ezek a politikai ellentétek, létrehoztuk a saját szervezeteinket, de azzal, hogy itt most beszélünk Magyarország felszabadításáról, hogyha az ’56-osok szempontjából nézzük, a demokratikus törekvéseket fényezzük, ami a ’47-esek szempontjából volt meghatározó (erre egyébként sokat panaszkodik Márai Sándor is az emigrációban, hogy nem tud a saját emigráns körével normálisan beszélgetni, elkezdik egy romantikus, érzelmileg telített formában közvetíteni és újraértelmezni a ’45 és ’49 közötti eseményeket). és hát ugye a ’45-ösök, akik meg veteránokként folyamatosan azt hangoztatják, hogy a németek oldalán is milyen veszteség ért bennünket, és hogy az orosz elnyomás ellen küzdenünk kell, mert az aztán még nagyobb veszteségeket fog okozni. Megjelenik az a felismerés, hogy ezekkel a diskurzusokkal, dialógusokkal nem lehet megszólítani a következő generációt. Az is megfigyelhető, hogy az akkori szervezetek legnagyobb szószólóinak, akik ezt a fajta politikai irányzatot semmiképpen nem akarták elengedni, megmaradtak ’47-eseknek, ’56-osoknak, a családi háttere sokszor szöges ellentétjét mutatja annak, mint amiről beszéltek, mert a gyermekeik már meg sem tudtak szólalni magyarul. Néhányan erre felfigyelnek, és azt mondják, hogy itt valami újat kell csinálni. Ez így nem mehet tovább, mert így egyszerűen teljes mértékig asszimilálódni fogunk egy olyan társadalomba, ami ráadásul most már nyitott arra, hogy fenntartsuk a saját kulturális gyökereinket, ápoljuk a nyelvünket. Ennek érdekében aztán az 1970-80-as években sorra jönnek létre az olyan szervezetek, amelyek egyrészt teljesen új formában szeretnék megszólítani az újabb generációt, másrészt nagyon erőteljesen nyitnak a többségi társadalom felé. Tehát nem probléma az, hogyha tartunk egy rendezvényt, mondjuk egy gulyáslevesfőző versennyel összekötve, amiben nemcsak magyarul beszélünk, hanem esetleg angolul is, és közvetítjük a magyar kulturális értékeket a többségi társadalom felé. Mert például az én fiamnak most van egy amerikai szerelme. Vagy fordítva, hogy a lányomnak udvarol egy nagyon szimpatikus amerikai orvos, mérnök srác, tök jó lenne, hogyha összejönne a két család, jóban vagyok az apóssal is, hát akkor intézzük úgy a szervezeti életet, hogy nyisson egy picit a többségi társadalom felé. Ez egyébként nem csak a magyar esetben volt így, szinte az összes kelet-közép-európai diaszpóraszervezet abban az időben megélt egy ilyen változást. Ahol nem tudtak megélni ilyen változást, akik nagyon ragaszkodtak ezekhez a politikai orientáltságú szervezeteknek a fenntartásához, azok nagyon rövid időn belül elavulttá váltak, és sok esetben meg is szűntek. Azt lehet mondani, hogy ez a fajta ellenkezés, vagy politikai szegregáció, ami jellemezte a magyar diaszpóraközösségeket a második világháború után – lényegében azoknak a kivándorlási hullámoknak köszönhetően, amik másrészt, hogyha számokban gondolkozunk, megmentették a diaszpóra közösséget, mert ugye mondtuk is, hogy pusztán a paraszti exodus és a két világháború közötti kivándorlással nem jöhetett volna létre ilyen nagy számú diaszpóra, ami képes hosszú távon fennmaradni –, ez a fajta általuk hozott politikai szegregáltság szinte teljes mértékig feloldódik és megszűnik ennek az új kezdeményezésnek köszönhetően. Aminek következtében viszont kialakul egy újfajta légkör, nagyon megerősödik a hétvégi magyar iskolák szerepe. Nagyon sok olyan hétvégi magyar iskola működik egyébként a világban, ami akkreditált iskola – ebben is megjelenik a többségi társadalommal való jó viszony –. magyarán szólva érettségi tantárgynak fogadják el, hogyha abban az iskolában valaki levizsgázik, és szerez egy magyar nyelvvizsgát. Ez egy óriási dolog egyébként, mert ösztönzi a harmad-, negyedgenerációs fiatalokat is, hogy ne csak azért tanuljanak meg magyarul, mert a nagymama magyarul beszél, hanem hogyha megtanulok magyarul, akkor az egy érték abban a társadalomban is, amiben én élek. Nem egy kisebbségi kérdés, hanem egy ugyanolyan értékes dolog, mint hogyha megtanulnék franciául, spanyolul vagy bármelyik más világnyelven. Emellett jelentősen megerősödik a cserkészet szerepe, és mind a hétvégi magyar iskolák, mind pedig a cserkészet nagyon sok közösségi programot nyújt, táborokat szervez, szabadidős programokat nyújt, nem is csak a gyerekeknek, hanem sokszor a családoknak is. Mindemellett egyre fejlődik a kommunikációs technológia, a földrajzi távolságot egyre könnyebb lesz leküzdeni, és ilyenformán ezek a diaszpóraszervezetek, amelyek már megérik az ezredfordulót, olyan kapcsolathálót tudnak kialakítani, olyan diaszporikus kapcsolatháló jön létre, ami nemcsak országhatárokat, hanem akár kontinenseket is átível. Azt lehet mondani, hogy ma már ezeknek a szervezeteknek az összetartására létrejöttek olyan globális ernyőszervezetek, amelyek hosszú távon tudnak gondoskodni a magyar közösségek fennmaradásáról.
GM: És ugye azért közben volt egy ’89, amikor jelentősen megváltozott az anyaország és a diaszpóra kapcsolata. ’89 után történt egy nagy változás az anyaországhoz való általános viszonyban, és emiatt talán ez a kapcsolat is jóval erőteljesebbé vált.
GD: Abszolút, persze. Amiről én most végig beszéltem egy-egy passzus kivételével, az a diaszpórából kiinduló perspektíva volt, vagyis a befogadó országból induló perspektíva. A beszélgetésünk legelején említettem, hogy van ez a hármas megközelítés, nézhetjük a fejlődéstörténetét ezeknek a migrációs eredetű közösségeknek a befogadó ország perspektívájából, illetve az anyaország perspektívájából is és a saját közösségük intézményes kereteinek megközelítéséből is. Most hogyha az anyaországot nézzük: itt nagyon fontos megjegyezni, hogy a diaszpóraszervezeteknek az első globális összekapcsolása nem közvetlenül a magyar kormány indíttatására jön létre, hanem a Magyarok Világszövetsége révén. A Magyarok Világszövetségét még 1938-ban alapították, lényegében abból a célból, hogy a külföldön élő magyarokat összetartsák, segítsék és ápolják az anyaországi kapcsolataikat. Ennek a működése szinte teljesen ellehetetlenült a negyven év államszocializmus alatt, akkor maga a nemzeti kérdés nem is kerülhetett napirendre. A külhoni magyarok léte vagy az anyaországi felelősségvállalás pedig tabunak számított. De aztán a rendszerváltás után újra felélesztik ezt a világszövetséget, és Csoóri Sándor költő lesz az, aki ennek a vezetését, illetve újrastrukturálását a kezébe veszi. Ezen belül létrejön egy úgynevezett nyugati régió. Három nagy belső osztályból vagy intézményrendszerből épült föl az újjászervezett, Csoóri Sándor vezetésével létrejött Magyarok Világszövetségének a rendszere. Ez egyrészt Magyarország volt mint egy különálló egység, másrészt a szomszédos országokban élő magyarok és harmadrészt az úgynevezett nyugati régió, ami lényegében a diaszpórát jelentette. Ennek a szervezetnek a keretében tudtak találkozni egymással a különböző kontinensen élő diaszpóraszervezeti vezetők. Ez lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy legyen valamilyen személyes kapcsolat a nagyobb szervezetek vezetői között. Először a nyugat-európaiak tettek kísérletet arra, hogy létrehozzanak valamiféle újfajta struktúrát annak érdekében, hogy hatékonyabbá tegyék ezt a működést a szervezet eredeti céljainak megfelelően. De ezt nem tudták átvinni, mert 2000-től Csoóri Sándor helyett Patrubány Miklós lett ennek a szervezetnek a vezetője, és neki egészen más elképzelései voltak a szervezet belső rendjéről és struktúrájáról. Ennek következtében a nyugat-európai vezetők, akik addigra már nagyjából kitalálták, hogy hogyan lehetne önálló lábra állni és megfogalmazni saját közös célokat, létrehozzák az első nagy makroszervezetet vagy ernyőszervezetet. Ez lesz a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége, ami 2001-ben, tehát egy évvel azután, hogy Patrubány Miklós átveszi Csoóri Sándortól a Magyarok Világszövetségének irányítását, létrejön, és ezzel a nyugat-európai szervezetek ki is lépnek a világszövetségből. Ennek mintájára a caracasi ház, konkrétan Kunckelné Fényes Ildikó, aki a caracasi magyarok vezetője volt, és járt a Magyarok Világszövetségének üléseire, felveszi a kapcsolatot a kivált szervezetekkel, és azt mondja, hogy ő úgy érzi, hogy össze tudja rántani a Latin-Amerikában élő magyarokat és azok szervezeteit abból a célból, hogy egy hasonló struktúrájú ernyőszervezet alá rendezzék őket. Ezt nagyon gyorsan, három év alatt véghez is viszi, és megalakul az ő elnöksége alatt a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége, aminek ő volt a vezetője egészen haláláig, ami a tavalyi évben következett be. Ez a két ernyőszervezet nagyban hatott egyrészt a többi országban működő szervezetek összefogására, valamiféle strukturáltabb rendszernek a kialakítására, másrészt az anyaországgal való kapcsolatokat is könnyítette, mert hát az anyaországból nagyon nehezen látták az akkori politikusok, hogy hogyan lehetne egyáltalán az igényeit fölmérni vagy kapcsolatba lépni a világ számos országában élő magyarokkal, illetve magyar szervezetekkel. Nekik egyszerűbb volt, hogy akkor le kell ülni néhány emberrel, akik képviselik a nyugat-európaiak érdekeit, aztán megint néhány emberrel, akik képviselik a latin-amerikaiak érdekeit. Érdekes, hogy az Amerikai Egyesült Államok ebből a folyamatból nem is az, hogy kimaradt, de kakukktojásnak számít azért, mert egyrészt az Amerikai Egyesült Államokban sokkal nagyobb számban vannak magyarok, másrészt, mert az Amerikai Egyesült Államok egy óriási ország, és igen nagyok a földrajzi távolságok ahhoz, hogy különböző gócpontok, kulturális központok alakuljanak ki. Tehát például délen Los Angeles, a keleti partokon New York és északon Ohio államban pedig Cleveland megmaradtak különálló kulturális központoknak. Ők nem hoztak létre közös erővel egy nagyobb ernyőszervezetet, nem látták ennek igényét. Ott megvoltak a helyi nagy szervezeti vezetők, vagy akár beszélhetünk ernyőszervezetről is, de ezek nem országos, hanem regionális szinten voltak, főleg az említett három állam szervezeteit összefogva Los Angeles, New York és Cleveland városaiban. A lényeg, hogy miután a rendszerváltás megtörténik, azután Magyarországon a külhoni magyarok kérdése újra a politikai élet központi kérdésévé válik. Az európanizáció eszméje mellett a nemzeti kérdés újra napirendre kerül és sürgetővé válik. A nemzeti kérdés alatt én az állam területe és a nemzet elképzelt határainak nem egybeeséséből fakadó problémát értem. Erre valahogy olyan válaszokat kellett találni, amik nem sértik az európanizáció eszméit. Értelemszerűen a ’89-es rendszerváltást követő kormányoknak az elsődleges célja az ország felzárkóztatása volt Nyugat-Európához. Ennek konkrét lépései voltak a NATO-hoz való csatlakozás, az Európai Unióba való integráció. Tehát a kisebbségi kérdést nagyon óvatosan kellett kezelni, hogy még véletlenül se értsék félre, hogy a kisebbség támogatásában ne valamiféle irredentizmust lássanak, vagy esetleg a jövőbeli határváltoztatást vagy a két világháború közötti Horthy-korszak revizionizmusának az újjáéledését. Ezért aztán nagyon finoman kezelték ezt a kérdést, és alapjában véve a szomszédos országokban élő kisebbségi közösségekkel való kapcsolattartásra és az őket érintő, feléjük irányuló támogatáspolitikára alapozták a nemzetpolitikát. A diaszpórapolitika lényegében ebből a nemzetpolitikából nőtte ki magát. Nem volt egy külön útja vagy egy külön története az anyaországi nyitásnak a diaszpóra felé, hanem ez a kelet-közép-európai nemzetpolitika, aminek a részét képezi például a 2001-ben meghozott státusztörvény vagy korábban a bilaterális szerződések, amelyek rögzítették az adott országban élő magyar kisebbségek jogvédelmét, és ami nem egyedülálló Európában, az összes külhoni nemzeti közösséggel rendelkező anyaország a térségben hasonló rendelkezéseket hozott a rendszerváltás után, a kilencvenes években. Ez miután már intézményesül, kiterjed a diaszpórára is. Lényegében pontosan meghatározható, hogy ez a kiterjedés mikortól válik jelentőssé. 2010-ben, mikor kormányváltás volt, és a jelenlegi kormány került hatalomra, akkor a nemzetpolitikát, tehát a külhoni magyarok támogatáspolitikáját egy ugyanolyan rangú politikai ágazattá emelte, mint az összes többi. Ez sokkal nagyobb költségvetést és sokkal strukturáltabb támogatáspolitikát jelent. Ez adott lehetőséget arra, hogy kifejezetten a diaszpóra felé irányuló programokat, fórumokat is létrehozzanak. Ezek közül én egyet említenék most meg, ami talán a fórumok és a kapcsolattartás szintjén a legfontosabb, ami nem más, mint a 2011-ben létrehozott, már korábban említett Magyar Diaszpóra Tanács, amivel lényegében újra – hasonlóan, mint a nyugati régió volt a Magyarok Világszövetségében – le tudnak ülni egy asztalhoz a nagyobb szervezetek vezetői. Ezen a Tanácson több mint száz szervezet képviselője jelenik meg minden évben 2011 óta. Hasonlóképpen, mint a korábban létrehozott MÁÉRT üléseken, csak azok kifejezetten a szomszédos országokban élő magyarokra vonatkoznak. Ennek a Tanácsnak a keretében tudják kifejezésre juttatni ezek a már megújult, új mai diaszpóraszervezetek az igényeiket a magyar kormánnyal szemben, és így jön létre végül is Magyarország diaszpórapolitikája.
GM: És hát itt tartunk most. Köszönöm szépen, hogy itt volt velem Gazsó Dániel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tudományok Karának oktatója, tudományos munkatársa, kulturális antropológus, diaszpórakutató, és egy kicsit át tudtuk tekinteni a diaszpóra világát.
