Miközben sétálgat a manhattani Riverside-on „szóba is elegyedhet“ Kossuth Lajossal, aki Réti Barnabás hangján szólal meg a Talking Statues nevű nemzetközi kulturális projektnek köszönhetően, így angolul és magyarul is beszél a járókelőköz. David Peter Fox producer 2013-ban Koppenhágából indította el azt a projektet, amelyben ismert történelmi figurák köztéri szobrai egy applikáció segítségével hosszabb monológot intéznek a látogatókhoz. Réti Barnabás így olyan sztárok társaságában ad hangot a szobroknak, mint Meryl Streep, Zoe Saldana, Rita Moreno, Patrick Stewart ésDominic West.
A projektről, a színész mesterség Amerikában és Európában, Magyarországon eltérő felfogásáról, Amerikai tapasztalatiról és jelenlegi munkáiról beszélgettünk Réti Barnabással.
Görög Mása (GM): Nem tudom, Önök hogy vannak a beszélő szobrokkal, mindenesetre az egészen meglepő élmény, amikor New Yorkban megszólal Kossuth Lajos, ráadásul magyarul meg angolul, és mindezt teszi Réti Barnabás hangján. Az ötlet szerintem teljes mértékben egyedülálló, hogy megszólaljanak régi nagyjaink, és egy hosszabb monológot adjanak nekünk elő. Talán jobban meg is ismerjük őket. Na de hogy keveredett Réti Barnabás össze Kossuth Lajossal, aki New Yorkban áll egy talapzaton. A stúdióban Réti Barnabás. Szeretettel köszöntelek.
Ha jól tudom, ez az izgalmas projekt Európából indult el?
Réti Barnabás (RB): Igen, így van. David Peter Fox a producere ennek a projektnek, a Zene vagy Talking Statues, ami először Hollandiában, Dániában kezdődött, és utána eljutott Londonba, New Yorkba, és úgy tudom, hogy azóta számos európai nagyvárosban létezik ez a kulturális projekt. Az ismertebb köztéri szobrok egy monológot intéznek a hallgatókhoz az anyanyelvükön, annak a karakternek a nyelvén, akit a szobor ábrázol, illetve angolul, hogy a nemzetközi turistáknak is érthető legyen. Ez egy applikáció segítségével működik, akit érdekel, le tudja tölteni a telefonjára, illetve a szobornál is van egy jelzés arról, hogy hol lehet ezt az applikációt megszerezni. Ezek a szobrok általában a saját életükről beszélnek, de sokszor ahhoz az adott történelmi eseményhez kapcsolódóan, ami kapcsán ábrázolják őket. Politikusoktól kezdve uralkodókon át mesehősökig híres figurák jelennek meg, mindenkinek egy másik színész a hangja. Nagyon nagy világsztárok adják a hangjukat: Patrick Stewart, Meryl Streep, Mads Mikkelsen – általában mindig abból az országból, ahonnan a szoboralak származik.
GM: Akkor elég jó társaságba keveredtél.
RB: Igen, igen! Nem is gondoltam volna, mert ez az egész egy nagyon pici dolognak indult, amikor David, a producer megkeresett. Én Londonban éltem, és volt akkor egy nagyobb hangmunkám, ez a Gyilkosság az Orient Expressen volt, az Agatha Christie feldolgozás, amit az Amazon rádiójátékként csinált meg. Ebben én voltam Andrényi gróf. Nagyon ismert brit sztárok adták a főszerepeket, és ennek kapcsán David ott hallotta a hangom. Azt mondta, hogy kellene egy igazi jó magyar akcentus, ugyanis van egy Kossuth-szobor New Yorkban, és hogy érdekel-e engem ez a feladat. Hát természetesen annyira megtisztelő volt, persze, hogy érdekelt. Elküldte nekem az angol szöveget, illetve a magyar fordítását. Ha jól emlékszem, mutatott nekem egy archív hangfelvételt is Kossuthról, amit utána megvitattunk, és megbeszéltük, hogy valószínűleg nem ebben a stílusban vesszük fel, mert az nagyon viccesen hatna a mai fül számára. Az egy nagyon más jellegű beszédstílus volt, nagyon más hangütés, komikusan hatott volna valószínűleg, hogyha én azt megpróbálom utánozni. De benne volt a koncepcióban, hogy azért egy kicsit legyen meg ez az amerikai hangulata az egésznek, kicsit Disney-show-t csináljunk belőle. Szóval nem az a fajta megformálás kellett, amit itthon megszoktunk mondjuk a közszolgálati csatornákon, hanem inkább showszerűre akarták, hogy bevonja a fiatalokat és a gyerekeket, meg hát benne van az amerikai szórakoztatóiparnak a világa. Én először egy nagyon szép amerikai angollal próbáltam megcsinálni, de David azt mondta, hogy semmiképpen, szeretné, hogyha egy nagyon jellegzetes magyar akcentusa lenne. Abban maradtunk, hogy magyaros angollal mondom fel az angol szöveget, a magyar szöveget meg természetesen úgy, ahogy jónak érzem.
GM: El tudod mondani, hogy miről szólt ez a kicsit Disney-szerű történet?
RB: Ha jól emlékszem, van egy olyan része, ami csak maga a logisztika, amikor köszönti a látogatókat, mondja, hogy jöjjenek közelebb, nézzék meg hátulról, elmondja, hogy a szobor talapzatán mi látható, mi olvasható, hogy mik azok az apró részletek, amikre figyelni kell. Én nem láttam sajnos az eredeti szobrot, ez Manhattanben, a Riverside-on áll, és állítólag ott van egy csillagkép, ami például az ’56-os forradalom, ami nem is Kossuth Lajoshoz köthető. De mivel egy magyar téma, az akkori csillagokat mutatja, azokat, amik akkor Magyarországon, illetve az égbolton voltak láthatók. Több figura is van, ezeket ismerteti, illetve beszél arról, hogy milyen volt Kossuth amerikai látogatása, és milyen hatása volt. Ami egyébként számomra nagyon izgalmas volt, mert én nem hallottam erről korábban. Nagyon érdekes volt olvasni róla, hogy milyen volt, amikor ő Fillmore elnökkel találkozott, hogy mekkora siker volt az ő beszéde, amit a képviselőházban mondott, és hogy abban az időben mennyire hatott az amerikai férfiakra még a divat szintjén is Kossuthnak a megjelenése. Nagyon sokáig utánozták a bajszát, a hajviseletét, az öltözékét. Nagyon-nagyon érdekes, hogy milyen óriási hatása volt Amerikában.
GM: Sőt, ez a beszéd utána több beszédben visszahallható volt.
RB: Ezt is említi a szöveg, hogy találkozott Lincolnnal, aki akkor még ügyvédként praktizált, és valószínűleg hatott rá az a beszéd, amit Kossuth a demokráciáról mondott. Abból a beszédből, amit Kossuth mondott el Amerikában, sok gondolat megjelent nagy politikusok szájából később nemzetközi színtéren.
GM: Ez az amerikai út nem volt nagyon sikeres, Kossuth viszonylag csalódottan jött el Amerikából. Ezt megemlíti a beszéd, vagy pedig az amerikai álomba ez nem nagyon fér bele?
RB: Igen, én úgy érzem, hogy akik ezt szerkesztették és írták, inkább a nagyon amerikai gondolkodásmódnak megfelelően a siker felé vitték. Annyit említenek benne, hogy nem tett rá mély benyomást Fillmore, de arról szó nincsen, hogy ennek milyen kicsengése vagy következménye volt. Abszolút úgy van ott ábrázolva, mint egy sikeres figura, és a demokrácia ünnepeként jelenik meg ez az egész installáció.
GM: De mindenesetre az egészen bizonyos, hogy New Yorkban találkozhatunk Kossuthtal, ami szerintem önmagában egy nagy dolog, hogy az ottani történeRB:lem része.
Óriási dolog. És hát nekem nagyon nagy élmény volt az, hogy a saját országomat, a saját nemzetemet tudtam képviselni magyar színészként, ráadásul egy igen rangos szereplőgárdában, akik a New York-i szobroknak a hangjai. Ebbe már belekerülni is egy óriási dolog, de az, hogy van egy Kossuth-szobor New Yorkban, és hogy ez megszólal magyarul is, ez egy fantasztikus élmény.
Sajnos, amikor New Yorkban jártam, mert ott tanultam egy rövid ideig színészetet, akkor én még nem tudtam róla, így nem láttam. Pedig kutattam a magyar gyökereket kint, elmentem a magyar étterembe, találkoztam kinti magyarokkal. Előfordult, hogy meghallották az utcán, amikor magyarul beszéltem, és megszólítottak: nahát, magyar vagy, hát milyen régen hallottunk otthoni hangot, és hogy mennyi magyar él New Yorkban! Fantasztikus, hogy mindenhol ott vagyunk.
GM: Angliáról beszéltünk már, hogy Angliában éltél, ott dolgoztál. New Yorkban tanultál, tehát össze tudod hasonlítani a magyar, az angol, az európai, illetve az amerikai színészmesterséget, az oktatást, az elvárásokat. Egyáltalán, hogy működik egy színész ezekben az országokban, mert valószínű, hogy más az oktatásnak a rendszere is, mások az elvárások, és más a sikeres működés titka is.
RB: Abszolút. Maga az emberek gondolkodásmódja más, és az is, ahogy szocializálódnak, és ez mindent meghatároz. Ott beszélhetünk show-bizniszről, ami Magyarországon nem nagyon van vagy nagyon piciben. Ahogy mondják, ez egy biznisz, tehát üzlet, nagyon a pénz és a siker határozza meg, és hogy mi mennyi pénzben mérhető. Ez például nagyon erősen hat arra is, hogy hogyan képzik a színészeket. Ott az az elsődleges szempont, hogy te egy professzionális szintű működést tudj magadénak, amivel utána nagyon sok pénzt lehet keresni. És az, hogy ki milyen művész, vagy milyen gondolatai vannak, az mindig egy egyéni dolog, és egy kicsit másodlagos ebben. Amit én szeretek, hogy nem erőltetik rá az emberre azt, hogy mit kell gondolnia, vagy hogy hogyan gondolkozzon a világról, hanem sokkal inkább arra kíváncsiak, hogy te ki vagy, benned mi van, és azokat a lehetőségeket kibontani, a gátlásaidat, azokat a blokkokat letenni, amik esetleg gátolnak téged abban, hogy sikeresen tudj működni. Nagyon izgalmas pszichológiai ismeretük van arról, hogy az ember hogyan válhat sikeressé, hogy mik azok a gondolatok, amik minket korlátoznak. Itthon pedig én azt tapasztaltam, hogy inkább erősítjük azokat a gondolatokat, amik korlátoznak, ami visszafog a munkában és az életben egyaránt. Persze nyilván mindenkinek más az élménye. Én a Shakespeare Színművészeti Akadémiát végeztem el 2003-ban, egy hároméves nappali tagozatos színiiskolát. Abban az időben ez egy nagyon jó nevű iskola volt. Azt hiszem, most már megszűnt. De sok ismert kolléga jött ki onnan, és nagyon ismert tanárok és jeles művészek tanítottak többek közt engem is. Mégis azt éreztem a diploma után, hogy nem vagyok készen, hogy nagyon sok dolog, ami nekem megvolt, amikor először odakerültem, le lett rombolva, és ez nekem nem segít. Ezért mentem ki New Yorkba. Én gyerekkoromtól kezdve angolt tanultam, és angolos gimnáziumba is jártam, akkor már szerepeltem itthon egy-két angol nyelvű nagyobb produkcióban, és valahogy azt éreztem, hogy amit én gondolok a színészetről, vagy amit elképzeltem erről az egészről, az valószínűleg ott kint van, és nem itthon. Beszéltem nagyon sok olyan barátommal, kollégámmal, aki a Színművészeti Főiskolára járt, és ők is hasonló élményekről számoltak be. Kimentem a New York Filmakadémiára tanulni, és valóban azt tapasztaltam, hogy amit ott láttam, meg hallottam, azok a tanárok, szakemberek akikkel ott dolgozni tudtam, egyszerűen azt adták vissza, amit én gondoltam erről a dologról, ahogy én elképzeltem. Ez nekem egy nagyon nagy muníció volt. Amikor hazatértem, akkor rögtön abból az inspirációból meg energiából el is kezdtem a kreatív munkának azt a részét, ami nem csak a színészet. Elkezdtem rendezni, társulatot alapítottam, és rögtön először Tennessee Williams Üvegfigurák című darabját rendeztem meg.
GM: Térjünk egy kicsit még vissza a Shakespeare Akadémiára, ahol főleg színházi színművészetet tanítottak, illetve tanultatok, és ahogy te is mondtad, nem a sikerorientáltság, hanem a szakmaorientáltság és a színészmesterség állt a fókuszban. Én a magyar színházi életet pontosan olyan hierarchikusnak látom, mint az egészségügyet.
RB: Így van.
GM: Tehát amiről te beszélsz, ez a sikerorientáltság feltételez egy mindenkor partnernek tekintem magam hozzáállást, a színimesterséget pedig az egyén majd maga valahogy megoldja. Tehát kevesebb mesterség van benne, több önmegvalósítás. Ráadásul te filmakadémiára mentél, ez azért jelentős különbség. Mi az, amit az egyik hozzá tudott adni a másikhoz, hiszen sok mindent hoztál már magaddal, mikor belecsöppentél ebbe a világba.
RB: Így van. Az volt a különleges a Shakespeare-ben, úgy is hirdették annak idején, hogy ott van filmszínészképzés is. Végül nem volt, viszont az én hajdani osztályfőnököm Málnay Levente televíziós filmrendező volt, és nagyon sok régi televíziós rendező tanított nálunk, akik még a Magyar Televíziónak a nagy hőskorszakából voltak ismertek: Felvidéki Judit, Balogh Zsolt, Lojkó Lakatos József, aki az iskola igazgatója volt, és mellette sok neves színművész – nekünk Igó Éva volt a Málnay mellett az osztályvezetőnk. Mi színpadot tanultunk, és színpadi próbákon vettünk részt, az volt az elsődleges. Ez egyébként kint annyira nem határolódik el. Ott a színészet tanításánál alapdolgok, alapfogalmak vannak. Utána az ember több irányba mehet el, vagy szerezhet tapasztalatot. Azon is sok múlik, hogy milyen ügynököt talál, mert az sem mindegy, hogy az ügynök a színházi, a film vagy éppen a zenés világba tud téged vinni – ezek nagyon különböző nagy ágazatok kint, de az alapok ugyanazok. Én azt éreztem, hogy itthon valahogy inkább a rendezőknek az ízlése számított, és nem az, hogy te ki vagy. És nem voltak meg azok a szakmai alapok, ismeretek részükről sem, amik a tanításhoz kellenek, mert attól még, hogy valaki egy jó rendező vagy jó színész, nem biztos, hogy ért az emberhez, nem biztos, hogy jól tud tanítani. Amerikában pedig annyira jó szakemberek vannak meg Angliában is, akiknek az a foglalkozása, hogy színész-tanár vagy színész-coach, és pontosan tudják azt, hogy mi a probléma veled, mi az, amitől nem tudsz működni, miért nem jössz megfelelő állapotba. És azt is rögtön látják, hogy mik az erősségeid, amiket ki tudnak domborítani. Nem azzal a szemmel nyúlnak hozzád, hogy te majd végrehajtod-e azokat az instrukciókat, amiket ők fognak neked adni. Magyarországon még mindig létezik ez a rendezőközpontú színház, és azt érzem, hogy inkább bábokat akarnak nevelni, mintsem személyiségeket találni. Az elsődleges nagy különbségnek azt láttam – egyébként Angliában is amerikai iskolába jártam –, hogy ők mindig azt tanítják, hogy ne színészkedj, tehát a létezést próbálják megerősíteni, és lefaragni a technikából, hogy az ember ne mindig ahhoz nyúljon. Ettől olyan fantasztikusak külföldön a jól működő színészek filmen és színpadon is, mert mindig érzed, hogy ott van ez az erős személyiség. Nagyon sokan az idősebb színészek közül mondják – én is ismertem a Bessenyei Feri bácsit, nekem egy kicsit segített, amikor készültem a színiakadémiára –, hogy régen nagyon más volt a helyzet. Ott azért voltak ezek a nagy színész egyéniségek, akik mindig a létezésük súlyával mentek fel a színpadra. Ez valahogy ki lett irtva, és inkább az van, hogy a színész instrukciókat hajt végre, önmagát nem igazán mutatja meg. És kint pedig pontosan az az elvárás, hogy mindig magadat mutasd meg, mindig az az egyedi, egyéni, aki te vagy, és az elmeséli a történetet.
GM: Mi az, amit te magaddal vittél? Mi az, amit ott jobban ki tudtál hozni magadból? Én hiszek abban, hogy mindent jól fel lehet használni, ami egyszer már érte az embert.
RB: Szerintem, ami nekem magyar színészként előnyöm volt kint – Londonban is, amikor ott próbálkoztam –, az a rutin. Itthon nagyon sok műfajban dolgozhatunk, mi, akik benne vagyunk a szakmában, többet tudunk dolgozni, Forgatunk is valamilyen szinten, tehát kamera előtt is dolgozunk, színpadon nagyon sokat vagyunk, szinkronizálunk, énekelünk, táncolunk. Ez a fajta rutin egy kicsi előny volt az angol meg amerikai színészekkel szemben, akik csak akkor tudnak dolgozni, amikor éppen van munka, és nem biztos, hogy mindenben van tapasztalatuk. Ez a rutin mindig lejött, mindig mondták nekem a tanárok, hogy látják, hogy én nagyon magabiztosan tudok mozogni ezekben a dolgokban, hogy van egy erős technikai alapom, viszont pont a kontrollt kell kicsit lejjebb tenni, figyeljek jobban arra, hogy mit érzek, hogy pillanatról pillanatra éljek, és ne próbáljam meg mesterségből megoldani a dolgokat. Ez is egy kétélű dolog, de az nekünk nagy szerencsénk vagy előnyünk, hogy mi tényleg sokat tudunk dolgozni. Ha mást nem, akkor az ember itt azért könnyebben tud legalább egy önálló estet csinálni, vagy egy kis színpadi produkciót összerakni. Külföldön ezek mind nagyon nehezek, már csak azért is, mert ott magas bérleti díjakat kell fizetni, ha te mondjuk egy kis pincében ki akarsz állni valamit előadni. A civil élet is nagyon megkívánja, hogy dolgozz a pénz miatt, tehát kevesebb idő van próbálni meg készülgetni, és ilyen szempontból ez azért egy előny volt nekem.
GM: Amikor kint voltál, biztosan belevetetted magad a kinti életbe. Mi volt egészen más számodra életformában, hozzáállásban? Említetted, hogy az a fajta szocializáció, amivel találkoztál, nagyon más, ezt bizonyára a partnereknél is tapasztaltad.
RB: Egyrészt kint értettem meg azt, hogy mi az a kapitalizmus. Itthon is az van, de azért nem teljesen úgy. A nyugati emberek abban szocializálódtak, hogy a pénz a minden, és pénzben mérik a saját értéküket. Ez nyilván nem olyan jó dolog. Ilyen szempontból nekem egy kicsit felüdülés néha itthon lenni, azt látni, hogy azért nekünk talán nem mindig ez az elsődleges. De Londonban és New Yorkban abszolút ez az elsődleges. Ez egy nagyon kemény világ, és ott meg kell értenie az embernek, hogy ő is egy termék a piacon. És az, hogy én milyen művész vagyok, vagy milyen gondolataim vannak, az másodlagos ahhoz képest, hogy hogyan tudom ezeket kommunikálni, menedzselni, hogyan tudom eladni. Azt nagyon nehéz volt a kis magyar lelkemmel megemészteni, hogy mindig ketyeg az óra, minden perc pénzben mérhető, és hogyha te nem dolgoztál egy bizonyos ideig, vagy nem úgy alakultak a dolgaid, akkor azt nagyon erőteljesen megérzed. Ez a versenyfutás, ez a verkli nagyon fárasztó tud lenni. Főleg ilyen európai emberek számára, mint mi, akik sokat gondolkodunk, jobban be tudunk fordulni a magunk kis világába, és nem biztos, hogy mindig azt nézzük, hogy ebből nekem mi hasznom van. Az iskolában is ezt tanították, volt a színészeknek külön menedzsment. Hogyan adod el magad, hogyan szerezz ügynököt, és hogy bárkivel tárgyalsz, mindig az az elsődleges szempont, hogy én mit kapok belőle, nekem ez hol éri meg. Ezeket elsajátítani nekem már nem volt könnyű.
GM: Mondtad, hogy találkoztál kinti magyarokkal is. Ők inkább amerikaiak, akik őrzik a magyar kultúrát, vagy pedig ez a fajta magyar mentalitás öröklődik generációkon át? Te mit éreztél ebből?
RB: Nyilván ez is az én élményem, másnak más az élménye. Nem akarok senkit megbántani, de sajnos elég negatív volt a benyomásom. Azt láttam New Yorkban és Londonban is – és ez valószínűleg megint a szocializáció kérdése, mit hozunk magunkkal –, hogy a magyar azon kevés népek egyike, amelyik kint nem őrzi az identitását. A magyarok nem tartanak össze, és nagyon szomorúnak láttam őket. Főleg a New York-i magyarokat. Valahogy azt láttam, hogy a görögök, a lengyelek, az olaszok annyira büszkén mutatják, hogy ők kicsodák. Megvannak a saját üzleteik, és viszik a zenéjüket, az ételeiket, az egész kultúrájukat. A magyaroknál pedig kicsit azt láttam, hogy van egy ilyen szomorúság. Sokan ’56-ban vándoroltak ki, és tőlük azt hallottam, hogy inkább felejtsük el, Magyarország szomorú, nem jó. Próbálnak amerikaiak lenni, de közben nem olyanok. Van bennük egy nagyon nagy szomorúság, letargikus energia. Azt láttam, hogy nincs egy igazi magyar étterem vagy egy fesztivál. Londonban is mindig kerestük ezeket a kis kapaszkodókat. Láttam, hogy a lengyelek is, mások is annyira büszkén és annyira erőteljesen hordozzák a nemzetiségüket. Itthon is azt látom, hogy a nemzeti identitás kicsit ciki, miközben meg minden külföldi ország annyira rakja magát előre. Azt kell, hogy mondjam, ez megint valahol menedzsment, de nagyon fontos. Meg kell érteni, hogy amikor te kimész a nagyvilágba mint magyar, akkor te ott „csak” egy magyar vagy. És muszáj, hogy úgy mutasd meg ezt a magyarságot, hogy az különleges legyen, hogy az érték legyen, hogy az ne kisebbrendűségi érzés legyen benned, hanem büszke legyél a különlegességedre. Ezt szintén kint értettem meg. Nálam is volt egy ilyen, hogy jaj, csak innen el, hogy Magyarországon semmi nem jó, ó, borzalom minden. Amikor kint éltem, akkor megértettem, hogy nem így van! Nagyon sok dolog van, ami itt sokkal jobb, és nagyon sok dolog van, amire büszkék lehetünk. Lehet, hogy ez pár generációba bele fog telni, de valahogy el kéne sajátítani, hogy mi is úgy álljunk oda, mint az olaszok. az amerikaiak, a britek, a franciák, vagy bárki. Hogy igen, ez a magyar kultúra, ez a magyar zene, ez a magyar étel, ez a magyar mentalitás, ez a magyar zászló! Hogy a világ népei is kapjanak egy képet erről, és egy pozitív képet kapjanak. Mert nagyon gazdag a történelmünk, akármilyen szomorú is, de nagyon sok minden van benne, és ezt lehet használni. Egyébként nekem ez színészként is nagyon sokat segített kint, hogy mit tudok mutatni, ami más, mint amit egy amerikai vagy egy angol színész tud.
GM: Ez volt a te különlegességed, amivel ki tudtál emelkedni.
RB: Igen, így van.
Tudjuk, hogy főleg a szórakoztatóipar világszinten egy amerikanizált, teljesen angol nyelvű piac, és mindig meg kell felelni annak, hogy amerikai sztárokhoz meg angol sztárokhoz hasonlítjuk magunkat, számít, hogy kinek milyen akcentusa van satöbbi, satöbbi. Én rájöttem, hogy nem akarom felvenni azt a vonalat, hogy megpróbálom magam amerikanizálni, akármilyen jó az angolom, vagy meg tudom csinálni az amerikai akcentust. Nagyon sokan fölvesznek egy angol nevet, és próbálják eladni magukat úgy. De úgysem tudok azzal versenyezni, aki abban a kultúrában nőtt fel meg azok az élményei vannak. Én egy magyar színész vagyok vagy egy európai színész, de az is annyira specifikus, mert más egy olasz, más egy francia, más egy spanyol. Mindig beleraknak minket ebbe a kelet-európai blokkba, én is többnyire oroszokat játszottam vagy ukránokat vagy valami kelet-európai maffiózó karaktert. De mindig próbáltam, hogy ne, hát azért nálunk annyira sok izgalmas sztori van! Ott vannak a feltalálók, azok a zsidók, akik kivándoroltak, és óriási sikert értek el, vagy felépítették éppen Hollywoodot, meg hát rengeteg-rengeteg egyéb dolog van, amit mi nyújtani tudunk. Csak nem biztos, hogy van erre elég forgatókönyv a piacon, elég szerep, ami erre való. De ha az ember ezt elég erőteljesen, magabiztosan képviseli, akkor észreveszik, hogy hoppá, te tudsz így is szomorú lenni, vagy tudsz így mosolyogni, vagy ilyet nem láttunk, ez izgalmas!
GM: Nekem a kortárs színművészettel, főleg az amerikai filmekkel az a legnagyobb bajom, hogy míg régen nem gesztikulálták halálra magukat a színészek, bőven elég volt egy gesztus, egy mosoly, egy szemvillanás, most meg azt feltételezik rólunk, hogy ha a színész nem kapálózna kézzel-lábbal, akkor nem tudnánk, hogy mit érez.
RB: Igen, lehet. Nem tudom. Mondjuk attól is függ, hogy mit nézel, kit nézel. Én azt látom, hogy az amerikai és az angol színészek fantasztikusak, és csodálatos anyagok is vannak, tehát nagyon jó az írás, nagyon jó drámák vannak, nagyon jó filmek, nagyon jó sorozatok. De tény és való, hogy a világ kicsit nemzetközibbé vált. New Yorkban is, Londonban is rengeteg náció, nagyon sok kultúra találkozik, és ez hat egymásra, megjelenik a beszédben, minden felgyorsul. Az, hogy ki hogyan fejezi ki magát, összefüggésben áll azzal, hogy túl nagy a zaj. Túl sokan vagyunk, és muszáj észrevétetni magunkat, és lehet, hogy az emberek igyekeznek kifejezőbbé válni. Nem tudom. Itthon ez a színházi színészet nagyon uralkodik, és sajnos a működés is nagyon más. Mindenki akar valamit mutatni és játszani, és nincs is elég önbizalma az itthoni színésznek: nem biztos, hogy elhiszi, hogy ő elég. Hogyha őszintén megmutatja önmagát, hogy ő ki abban a szituációban vagy abban a történetben, akkor az elég. Lehet, hogy mindig megpróbálnak játszani és én azt érzem, hogy Magyarországon a rendezők sincsenek ezzel annyira tisztában, ezért nem biztos, hogy tudnak segíteni.
GM: Létezik színész-tanár szak?
RB: Én azt hiszem, hogy most már vannak ilyenek, vagy drámapedagógus, drámainstruktor, ilyesmi. De olyan coachokat, amilyeneket én láttam kint működni, Magyarországon még nem láttam. Vannak olyan nagyon jó szakemberek, akik kint tanultak, kint élnek, dolgoznak, és amikor hazajönnek, néha tanítják, amit kint csinálnak. Például ilyen a Magyar Éva, aki nagyon sikeres Angliában, én is dolgoztam vele többször, tanított is engem. Ő nagyon jó kis workshopokat tart, amikor itthon van. De hát ezek csak pici alkalmak. Az is egy probléma, hogy itthon még mindig az van a színészekben, hogy elvégeztem a főiskolát vagy az egyetemet, megkaptam a diplomát, és utána dolgozom. És nem töri magát, hogy mindig menjen, képezze magát folyamatosan, workshopokra járjon. Az amerikai, angol színészek, még a nagy sztárok is folyamatosan járnak tanárhoz. Beszédtanárhoz, színész-tanárhoz, mozgástanárhoz mindig, ami éppen szükséges. Vannak két-háromnapos mesterkurzusok, ahol különböző technikákat lehet elsajátítani, és mindenki megy, mert tudják, hogy mindig a pillanatban kell a legjobbnak lenni, a castingon neki kell megnyernie azt a szerepet, azt a munkát. Nem számít, hogy ki mi volt tegnap, vagy milyen díjai vannak, vagy hol tanult, vagy milyen szerepeket játszott, mert mindig a pillanatban kell erősnek lenni. Ez egy edzés, ezt nem lehet megtanulni. Ez olyan, mint ahogy a sportoló is mindig karban kell magát tartsa. Nekünk ugyanez: lelkileg, energiában egy magasabb szintű éberségre van szükség, tudnom kell, hogy az életemben hol tartok, hol van az idegrendszerem, hol van az energiám mentálisan, fizikailag, és ezt mindig bele kell tudjam tenni a munkába. Néha az ember elkopik. Néha kell a külső szem, hogy egy tanár vagy egy profi coach megmondja neked, hogy erre figyelj, vagy arra figyelj.
GM: Az énekesek folyamatosan járnak egész életükben énektanárhoz.
RB: Igen, mert az egy izommunka. De ez is izommunka, csak pszichológiai: a lélek izmainak, a bátorságunknak a karbantartása. Mi a létezésünket pakoljuk mindig bele, azzal mesélünk történeteket. Az ember, ahogy éli az életét a pillanatokban. Mindig vannak olyan pillanatok, amikor muszáj bátornak lenned, és ezek akár nagyon apró pillanatok is lehetnek, apró kis akciók, egy döntés, hogy én most beleállok egy konfliktusba, vagy nem állok bele, vagy hallgatok-e arra a kételkedő hangra a fejemben vagy nem. Főleg az amerikaiak nagyon úgy tanítják a színészetet, és az amerikai dráma különösen úgy van megírva, hogy nagyon sok az akció, nagyon sok az akarat, minden karakter küzd valamiért, minden karakter harcban áll a másikkal, ha másért nem, a szeretetért küzd vagy a szerelemért, vagy azért, hogy elfogadják, hogy releváns legyen. Egy jelenet tényleg az emberi létnek a sűrített esszenciája, és azokban a pillanatokban én nem engedhetem, hogy a partnerem legyűrjön. Még akkor sem, ha a történet úgy van megírva, hogy ő gyűr le engem. De ami köztünk történik energiában, ahogy egymásra figyelünk, ha én nem veszem el azt, amit ő ad nekem, és nem adok még többet, akkor valahogy megáll az egész, nincs meg az a flow. Az a baj, hogy itthon például nagyon sokszor tapasztalom színházban meg filmekben is, hogy erre nem nem éberek a rendezők meg a színészek, mert nem így tanítják őket. De kint látod azt a hihetetlen „tökösséget”, hogy mindenki beleáll. Az amerikaiakat úgy nevelik eleve, hogy nekik mindig küzdeni kellett a talpalatnyi földért, ami van alattuk, hogy ő ott releváns, az az övé, és nem veheti el tőle senki. Ezért látod ezeket a fantasztikus sztorikat, amikor az idős, fekete asszony hatszáz gyerekével odamegy, és azt mondja, hogy nem, nekem ez jár ez az enyém. Ez az identitás. A drámák mindig úgy vannak megírva, hogy minden karakter a saját identitásáért küzd, mint ahogy minden ember releváns akar lenni az életben addig, amíg itt van, hogy utána mi történik, nem tudjuk. Próbálunk értelmet adni a létünknek. Ezért vannak ezek a színészek annyira magas energiaszinten, ezért jön át annyira erősen a személyiségük. És te rögtön látod, hogy ki az az ember. Meglátsz egy karaktert, és kapsz valamit. Nincs egy elmosódott masszát. Ezért azt tanuljuk, hogy mindig konkrétnak kell lenni: ki vagy te, mit akarsz te? És azt mindened sugározza kifelé.
GM: Amit elmondtál, az ma sugárzik rólad.
RB: Ez egy folyamatos küzdelem nekem is.
GM: De ezt hazahoztad. Valami olyasmit hoztál haza, ami itt nem volt benned. Ez átjön itthon? Tudod használni? Vagy az emberek megfekszenek tőle, hogy apám, hát ez tudja, hogy mit akar!
RB: Hát igen, ez egy nagyon vicces dolog. Én itthon is ezt kerestem régen, gyerekkoromtól. Nyilván megvolt bennem, de nem értettem, hogy miért nem tudok úgy működni, vagy miért félek, miért nem bízom magamban eléggé? Ez tudatosabbá vált később, és kint megtanították nekem, hogy hogyan kell csinálni ezt. De itthon nem minden így működik. Nem annyira szeretik ezt. Itthon még mindig van egy nagyon erős hierarchia-rendszer, nem szeretik, ha valaki erősebb, és ha esetleg akar valamit, vagy gondol valamit. Én ettől rengeteget szenvedek a szakmában. Most vezetek például egy produkciós céget, a Budapest Playhouse-t, számos produkciónk van, és mindig küzdeni kell mindennel. Például egy lámpát nem tudnak odatenni a helyére, vagy megkérdezik, hogy ez miért legyen így, amikor nem így szoktuk. Mondom, hogy azért legyen úgy, mert ez a módja, ettől lesz sikeres, ezért jó, és nem számít, hogy hogyan szoktuk. És itthon mindig van ez a jó az úgy. Azt érzem, hogy mindenki ebben a jó az úgyba bele van kényelmesedve, és amikor odajön valaki, aki tényleg akar valamit, aki dinamikus, akinek van egy gondolata, az mindig kicsit veszélyes, mert ó, akkor majd nekünk is többet kell dolgozni. Míg kint azt láttam, hogy folyamatos verseny van, mert mindenki baromi jó, és baromi erősen nyomja, tudja, hogy meg kell küzdeni, hogy ő legyen a saját szakterületén a legjobb. Ha „csak” egy takarító vagy, akkor is, mert ha nem takarítasz olyan jól, mint a másik, akkor neked ott véged. És ugyanez van a színészetben vagy a technikában. Itthon meg ez a hát jó az úgy, miért akarnak itt különleges fényeket, miért kell azt a lámpát odafordítani, sose fordítottuk oda. Nagyon nehéz ezt megértetni. Iványi Árpáddal, aki az én alkotótársam és a partnerem ebben a cégben, nagyon sokat küszködünk, mert ő is maximalista típus, aki gyermeki elszántsággal és inspiráltsággal és energiával szeret történeteket mesélni. Hozza ezt az energiát, és mindig azt érezzük, hogy be van húzva a kézifék, ki kellene engedni. Sajnos a színészkollégáknál is sokszor érezzük ezt. De én is észreveszem magamon, ha elfáradok, vagy nem rakom bele magamat, és akkor elkezdem magamat ütni ostorral, hogy nem, ne hagyd ezt elizélni, mert egyre több lesz a probléma. Ha egyszer kicsit ellustulsz, akkor holnap még jobban el fogsz, aztán harmadnap még jobban, és akkor a végén sokkal nehezebb visszatornázni a dolgokat. Ez is az éberség, fülön csípni magunkat is, amikor kicsit gyávábbak vagyunk, kicsit lustábbak vagyunkk, nem vagyunkk annyira felkészültek, vagy nem rakjuk úgy bele magunkat.
GM: Beszéltünk róla, hogy volt színitársulatod, színészként működsz itt-ott-amott a világban. Most itthon vagy, van egy produkciós irodád. Mi mindent csinálsz mostanában?
RB: Nagyon régóta dolgozom kreatív oldalon is mint producer és író, adaptálok szöveget színpadra vagy filmre, és fordítok is. Most jelenleg a Budapest Playhouse-ban Iványi Árpival közösen több projektünk van. Az egyik a Fat Pig című színdarab a Karinthy Színházban, amit Balázs Andival játszunk, ezt én fordítottam, egy kortárs amerikai színmű. Nagyon nagy sikere van szerencsére – talán még nagyobb siker itthon, mint külföldön. Pedig aggódtam miatta, hogy ez is annyira erős téma.
GM: Hogy találtál rá a darabra?
RB: A kinti tanulmányaim során láttam, hogy a színészek valamiért nagyon szeretik ezt a darabot, nagyon sok jelenetet vagy monológot hoznak belőle. Tetszett az írás, nagyon izgalmas a téma. Egy kövér nőről szól, aki egy szerelmi történet főhősnője, egy jóképű fiatal srác beleszeret ebbe a molett nőbe. A környezetük nem tudja elfogadni, mert szerintük ők nem illenek össze. A férfi egy sikeres, jóképű, fitt srác, és egy ilyen nővel van együtt – miért?? A darabnak nagyon sok rétege van, nem csak a külsőségről, a szépségideálról szól, benne van az amerikai társadalomnak a szatírája – meg ma már a modern társadalomé is. Van egy másik darab, az Egy különleges nap Dobó Katával, ami szintén közös produkció, illetve tavaly az augusztus 20-i tűzijátékot találtuk ki és írtuk meg a történetét.
GM: Meg is rendezed magadat?
RB: Csak amikor szükséges. Ezekben a darabokban általában más a rendező, itt például Iványi Árpival dolgozom. Régebben rendeztem magam több ízben. Aztán rájöttem, hogy színészileg nekem jobb, hogyha egy külső szem irányít, és nem én figyelek mindenre. Az volt a probléma, hogy mindenkire figyelnem kellett meg az egész produkciónak a menedzsmentjére, az összes kollégára, hogy mindenki jól érezze magát és jó legyen. Mindig a legutoljára maradt az, hogy még magamat is megcsináljam. Most is kicsit így van, mert azért a produceri munka meg a menedzsment hasonlóan sokat vesz el. Sokszorosan izgulok ezekért a sikerekért, és nekem tényleg fontos, hogy a kollégáim a lehető legjobbat nyújtsák, jól érezzék magukat. Ezért most nekem óriási segítség, hogy például az Árpi ül ott, és ő mondja meg, hogy hogyan csináljam, nem én magamnak.
GM: Azt mondtad, hogy mindig tanulsz, mindig jársz workshopokra. Mit tanulsz most?
RB: Nemrég elvégeztem egy színházmenedzsment szakot. De emellett folyamatosan tanulok. Ha jönnek nemzetközi tanárok vagy coachok, akkor én általában ezekre a workshopokra elmegyek. A Filmintézet szokott szervezni, fantasztikus embereket hívnak néha, mindig csodálkozom is, hogy milyen kevesen vagyunk ott színészek, akik érdeklődnek. Vagy néha tényleg komoly világsztárok beszélnek. Nemrég volt például az Udo Kier, és talán hárman voltunk színészek jelen. Kár, hogy ez itthon nem megy jól. Én mindig próbálok mindenből folyamatosan tanulni. Most filmproducerséget tanulok és forgatókönyv-fejlesztést. Van egy nagyon jó barátnőm Londonból, aki kint dolgozott, és ott végzett mint development szakember, aki a forgatókönyveket fejleszti, illetve tudja eladni.
GM: Mi a különbség a forgatókönyvírás és -fejlesztés között? A fejlesztés olyasmi, mint a korrektúra vagy a szerkesztés?
RB: Ez szupervízió vagy mentorálás, amikor a piaci igényekhez alakítják azt az anyagot, és esetleg az íróknak is rávilágítanak olyan utakra, amikre nem gondoltak, hogy ilyen irányba kéne elvinni azt a munkát annak érdekében, hogy eladhatóbb legyen, vagy megfelelő legyen. Persze nyilván mindig az adott produkciós cég, intézet vagy aki a pénzt adja a meghatározó. Nekem ez azért fontos, mert rájöttem az idők folyamán, hogy én mindig színész akartam lenni. Mindig az volt bennem, hogy megmutassam magam, másrészt, hogy tanuljak önmagamról dolgokat. De aztán rájöttem, hogy ami engem még ennél is jobban vonz vagy érdekel, az a történetmesélés. Elmondani valamit, elmesélni egy történetet, ami ad nekünk emberként egy olyan muníciót az élethez, ami kicsit magasabb szintre emeli azt, amiben vagyunk. Aztán rájöttem, hogy nem csak színészként tudok ebben működni, sőt, hogy egy producer, egy kreatív producer, egy író vagy egy rendező ugyanezt csinálja. Az énekes is történetet mesél, sőt, még akár egy fotós is. Mindenben van egy történet. Hogy ebben nekem minél nagyobb lehetőségem meg kontrollom legyen, ehhez el kellett sajátítanom olyan képzettségeket, amiket egyedüli színészként nem biztos, hogy tudtam. Sokszor pont emiatt szenvedtem, úgy éreztem, nincs elég kontroll a kezemben. Mint művész nem tudom úgy megmutatni azt a produkciót, amit csinálok, mert nincs meg az a menedzsment vagy az a kommunikáció, amivel ez tényleg az emberek elé kerülhet. Ez egy nagyon izgalmas és nagyon nehéz dolog, Magyarországon pedig különösen, mert itt ez nem létezett eddig. Nagyon állami irányítású a kultúránk, és csak most kezd ez megváltozni, felborulni. Nagyon sok know how és szakember jön be külföldről. Rájössz, hogy a kultúrát igazából ugyanúgy kell megmutatni és eladni, mint ahogy bármely terméket a multik piacra dobnak. Csak nehezebb, mert nem mindig egy instant dolgot kap a befogadó.
GM: Főleg ha nem instant gondolatok vannak abban a darabban, amit át akarsz adni.
RB: Annyira izgalmas ez az idő, mert most egyre nagyobb számban jön ez a szakember-generáció, amelyik már külföldön tanul, amelyik már kimegy, világot lát, azt a tudást idehozza, vagy a miénket viszi ki. El fog telni egy kis idő, és hogyha ehhez minden adott lesz, akkor nagyon komoly művek fognak születni.
GM: Így legyen. Ha valaki kíváncsi rád, szeretné megnézni, hogy Réti Barnabás mostanában mit hoz létre a színpadon, akkor zarándokoljon el a Karinthy Színházba! Milyen darabokban lehet téged látni?
RB: A Karinthy Színházban játsszuk most a Fat Pig – Kövér disznó című darabot, ami ugyanolyan botrányos és durva, mint ahogy a címe is mutatja, de nagyon nagy siker. Szerencsére nagyon nehéz rá jegyet kapni. Az Egy különleges nap című darabot Dobó Katával játszom, ez jelenleg különböző vidéki helyszíneken látható. Fent van Facebookon, interneten, akit érdekel, az valahol elcsípheti. A Szegedi Pinceszínházban játszom a Szeretlek Faust című magyar drámában, sajnos keveset játsszuk, mert ez pont egy rétegközönségnek szóló előadás, nem érdekel annyi mindenkit a magyar történelem sajnos. Jávort játszom egy ilyen furcsa mefisztói alakban. Filmes munkáim közül pont most debütált Angliában a Deadline című krimisorozat, amiben egy mellékszerepet játszom, nem egy nagyon komoly szerepet, de azért a főszereplő James Darcyval jó pár jelenetem van. Ugyanazon a csatornán, a Channel Five-on van a Teacher című sorozat, amelyben szintén felbukkanok. Nagyon pici villanásokra felbukkanok majd több nagyobb amerikai sorozatban, a Jack Ryan-ben, a Halo-ban, jön egy film, a Mrs. Harris Goes to Paris új változata, abban is van egy kulcsszerepem, amit nagyon izgatottan várok. És hát ugye a Kossuth-szobor New Yorkban, a Gyilkosság az Orient Expresszen, ami letölthető, és az Amazonnál egy komoly bestseller most. Vannak még a vizsgafilmek, meg kisfilmek, rövidfilmek, amikben szintén játszom. Igazából néha én is meglepődöm, mert forgattam valamit két éve, és egyszer csak fölhív a rendező, hogy nyertünk díjat. Remélem, hogy hamarosan saját filmprodukciók is napvilágot láthatnak.
GM: Akkor majd beszélünk újra! Még az is lehet, hogy egyszer a tanításhoz is kedvet kapsz, hiszen annyi mindent hoztál haza.
Nagyon örülök, hogy itt voltál!
