Történelmünk nagyon sok ponton összekapcsolódik Amerika történetével, de nem minden részlet kap különös figyelmet. Az egyik ilyen, talán kicsit elfeledettebb, nagyon izgalmas történet Kállay Miklós életének az a szakasza, amit az emigrációban töltött 1945-től 1967-ig. Hogyan került az Egyesült Államokba, mi az, amit fontos megemlíteni az Egyesült Államokban töltött éveiről – erről beszél a téma kutatója, Kertész Tünde Fruzsina történész.
Görög Mása (GM): Érdekelne, miért választotta ezt a témát kutatási területének, hiszen ez egy viszonylag szűk és talán a történelemben sem egy olyan igazán népszerű téma.
Kertész Tünde Fruzsina (KTF): Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Jósa András Múzeum Kállay gyűjteményében egy nagyon gazdag Kállay hagyaték található, és ennek a részét képezi a Kállay Miklós emigrációs éveiből származó levelezés. Ezzel a gyűjteménnyel kezdtem foglalkozni. Látókörömbe igazából úgy került, úgy kezdtem el érdeklődni iránta, hogy megtudtam azt, hogy dél-amerikai körúton vett részt 1956 nyarán. Ez az emigrációs éveinek a közepe volt, tehát onnan kezdtem visszafejtegetni a történetet, hogy egyáltalán miként került ki az Egyesült Államokba, előtte Olaszországba. Innen kezdődött az érdeklődés.
GM: Kállay Miklós Magyarország miniszterelnöke volt 1942-től ’44-ig. Meg is jelentek erről a visszaemlékezései New Yorkban, ám a könyv végül is Magyarországon csak ’89 után tudott megjelenni. Gondolom, hogy ebből az életrajzból is nagyon sokat merített. Kezdjük onnan, hogy mi történt Kállay Miklóssal, miután ’44-ben már nem volt Magyarország miniszterelnöke.
KTF: Menekülnie kellett ’44-ben a német megszállás után, még Budapesten, a Sándor-palotában tartózkodott egydarabig, aztán a török követségen kapott menedéket a családjával együtt, onnan pedig az év őszén a Gestapo elhurcolta Sopronkőhidára. Onnan pedig Mauthausen és Dachau koncentrációs táborai került, ott raboskodott egészen azok felszabadításáig, ’45 májusáig. Amikor Sopronkőhidáról elhurcolták a koncentrációs táborba, nem tudhatta azt, hogy akkor hagyta el utoljára Magyarországot. Soha többé nem látta a hazáját.
Nyolc éven keresztül, 45-től 53-ig Olaszországban élt, Castel Gandolfóban, Rómában. ’53 végén utazott az Egyesült Államokba. Ez egy hosszú folyamat volt, nem kevés évről beszélünk. Olaszországba azért került, mert a tábor felszabadítása Dél-Tirolban érte, ezért maradt Olaszországban. ’46-’47-’48 folyamán írta meg a visszaemlékezéseit. Ekkor még nem lépett az emigrációs politika nyilvános színpadára, de folyamatosan kapcsolatban volt a néhai kollégáival, politikusokkal, diplomatákkal. Levélben vagy személyesen is megkeresték őt. Teljesen naprakész volt a magyarországi, illetve a nyugat-európai és az amerikai világpolitikai helyzettel, de akkor még tudatosan úgy döntött, hogy egyelőre nem kíván az emigrációs politizálás színpadára lépni.
GM: Mi volt az oka annak, hogy viszonylag sokáig, amíg ki nem került az Egyesült Államokban, nem nagyon nyilvánult meg?
KTF: Kállay egy nagyon felelősségteljes ember volt, és tisztában volt egykori háborús miniszterelnöki pozíciójának a súlyával, nem kívánt akkor még frissen belefolyni az aktuálpolitizálásba. Illetve mondhatnám azt is, hogy az a kiváló típusú ember volt, aki szerette megfigyelni, hogy mi zajlik körülötte és úgy reagálni arra, ami zajlik. Megfontoltan és a családja védelmében is. Három fia volt, és az ő védelmük érdekében is úgy döntött, hogy egyelőre még nem vállal nyilvános szereplést. Viszont még elég frissek voltak az emlékei a miniszterelnökségének az idejéről, és az emigrációs éveinek a kezdetén döntött úgy, hogy gyakorlati szempontból akkor írja meg a visszaemlékezéseit Magyarország miniszterelnöke voltam címmel. Magyarországon csak ’91-ben jelent meg, de hát öröm az ürömben az, hogy angolul jelent meg először a könyv 1954-ben. A megírás, a szerkesztési és egyéb utómunkák’ 46-tól ’54-ig tartottak. Abban a szerencsés helyzetben volt ebben a szerencsétlen állapotban, hogy angolul jelent meg, és így szélesebb olvasóközönség olvashatta. Nem biztos, hogy akkor még Magyarországon lett volna akkora a visszhangja. Fontosnak tartotta azt, hogy ne csak egyoldalú tájékoztatást kapjanak Magyarországról, hanem belső, személyes tapasztalat útján megélt emlékekkel találkozzanak a könyvében, Úgy gondolom, hogy elérte a célját.
GM: Mi volt az, ami miatt nem akart Olaszországban maradni, mert azt már lehetett tudni, hogy valamerre szeretne elmenni, nem lehet tudni pontosan, hogy ez majd az Egyesült Államok lesz, nyilván majd ön elmondja, hogy miért választotta pont az Egyesült Államokat, de Olaszországban nem szeretett volna maradni.
KTF: A leveleiből úgy vettem észre, hogy nem érezte magát ott jól. A helyi mentalitással sem nagyon tudott azonosulni. Kállayról tudni kell, hogy a vendéglátó országoknak a belpolitikájába soha nem szólt bele, vendéglátóként tekintett az országra, ahol élt, és Olaszországra is így tett, de nem tudott azonosulni a helyi mentalitással. Olaszország nem volt az emigrációs közélet legnagyobb színtere. Róma részben igen, ott voltak figyelemre méltó emigránsok, akik tartották is vele a kapcsolatot. De sok barátja, kollegája volt kint az Egyesült Államokban, és elkezdték rábeszélni, hogy csatlakozzon hozzájuk, igyekeztek meggyőzni arról, hogy ott jobban adottak lesznek a lehetőségek arra, hogy a magyar érdekeket képviselje.
66 éves volt, amikor kiment az Egyesült Államokba. Egy kicsit tartott attól, hogy nem beszélt az angolul. Nyilván a németet, franciát, tehát a diplomácia nyelvét ismerte, de az angollal kevéssé foglalkozott. Báró Bakáts-bessenyei György, aki berni követ volt Kállay miniszterelnöksége alatt, és nagyon jóban, baráti nexusban voltak erősen bíztatta, és megnyugtatta, hogy ne aggódjon, meg fog tanulni angolul. Gondoljunk bele, micsoda elhivatottság kellett ahhoz, hogy a hatvanas évei közepén úgy döntsön, hogy nem visszavonultan fogja élni az elkövetkezendő éveit, hanem igenis nyilvános szerepet fog vállalni, új nyelvet tanul meg, és egy teljesen új országba megy. Nem a békés, nyugdíjas életet választotta.
GM: Az utolsó 14 évét ott is töltötte.
KTF: Egészen a haláláig ott élt, New Yorkban halt meg ’67-ben.
GM: Tehát ’53-ban kikerül Amerikába, és nagyon gyorsan bekapcsolódott az emigrációs életbe. Ez egy nagy váltás a hozzáállásában.
KTF: A leveleiből kiderül, hogy nagyon sok mindenkivel folytatott levelezést, tájékozott volt, azaz már előre felkészült arra, hogy aktív emigrációs politizálásba kezdjen. Személyesen is találkozott a volt kollégáival, tehát nem mondhatom azt, hogy teljesen elzárkózva élt, csak nem vállalt nyilvános szerepet. 1949 körül már pedzegették, hogy esetleg az Egyesült Államokba menjen. Onnantól kezdve a levelezésében még aktívabbá vált az Egyesült Államokkal kapcsolatos téma, meg hogy kik vannak kint, mivel foglalkoznak. Mindeközben – amikor még Kállay Olaszországban volt – megalakult a Magyar Nemzeti Bizottmány. Ezekről ő tudott. Távollétében választották be a Magyar Nemzeti Bizottmányba, mert releváns és népszerű politikus, megkerülhetetlen személy volt a kortársai között. Igazából fokozatos volt az átmenet, csak mivel addig nem szerepelt nyilvánosan, ezért tűnik nagy váltásnak.
Magának a kiutazásnak már hamarabb kellett volna megvalósulnia, csak a vízumügyével kapcsolatban elhúzódott az ügyintézés, és emiatt legalább másfél évet tolódott az utazása.
GM: Egy kicsit beszéljünk a Magyar Nemzeti Bizottmányról, illetve a Szabad Európa Bizottságról! Ahogy Ön is mondta, a Magyar Nemzeti Bizottmányba már akkor beválasztották őt, amikor még ott sem volt.
KTF: A bizottmánynak voltak külképviseletei, de őrá nem úgy számítottak mint külképviselő. A Magyar Nemzeti Bizottmány az Egyesült Államokban alakult meg. Nagy Ferenc volt miniszterelnök, Varga Béla, a Nemzetgyűlés elnöke, Barcza György diplomata, volt vatikáni és londoni követ, a már említett báró Bakáts-bessenyei György volt berni követ és még nagyon sokan mások, akik különböző időpontokban hagyták el Magyarországot, vagy kényszerültek elhagyni Magyarországot, és kint tartózkodtak az Egyesült Államokban, arra a meggyőződésre jutottak, hogy szükséges összefogniuk, és meg kell teremteniük a magyar nép külföldi képviseletét.
A külföldi képviseletnek a legjobb helyszíne az Egyesült Államok volt, mert az Egyesült Államok külpolitikája állt legközelebb ahhoz, amire az emigráns politikusok törekedtek. Ekkor már a korai hidegháború időszakában járunk. Teljesen kizárták a soraik közül a szélsőséges nézeteket vallókat jobb és baloldalról egyaránt. Kállayról is közismert tény, hogy a szélsőséges nézeteket mélységesen elítélte. És ez így volt a Magyar Nemzeti Bizottmányban is. 1947 második felére már érezhető volt, hogy Washingtonban is kezdték bizalmatlanul szemlélni azt, hogy a Szovjetunió terjeszkedik, és az érdekszférájába került országokat kvázi csatlós státuszba szorítja, és elkezdte ezen országok fokozatos bolsevizálását. Ezt Nagy Ferenc és Varga Béla személyesen is tapasztalta. Nagy Ferenc volt a háború utáni és a Rákosi-korszak előtti rövid demokratikus kezdeményezésnek a magyar miniszterelnöke. Tehát volt személyes tapasztalat. Voltak ugyanakkor olyan politikusok és diplomaták is, mint a Barcza György, illetve Bakáts-bessenyei György, akik már korábban kiutaztak az Egyesült Államokba, vagy kint voltak már külföldön, mert úgy érte őket a háború vége, és nem kívántak hazatérni. Ezek a diplomaták évek vagy évtizedek óta nem éltek Magyarországon, és mégis életük végéig azt tartották fontosnak, hogy a szabad Magyarországot képviseljék a nyugati világban. Ugyanazt az elhivatottságot láthatjuk náluk, amit Kállay Miklósnál tapasztalunk.
GM: Terveik szerint ők haza is szerettek volna költözni, nem gondolták, hogy életük végéig egy másik országban fognak élni.
KTF: Persze, az a szomorú, hogy ők az elején valóban készültek arra, hogy egyszer majd hazajöhetnek. Kállay Miklósnál is azt lehet látni, hogy vendéglátó országként tekint az USA-ra. Elfogadták és Kállay is erre sarkallta a kollégáit, hogy tegyenek félre mindenféle nézeteltérést, pártpolitizálást, és fogadják el azt, amivel megkínálja őket a vendéglátó ország, nevezetesen azt, hogy érdekképviseletet biztosít a számukra. Kállay azt szerette volna, hogy ezeket a kint Amerikában tapasztalt jó gyakorlatokat sajátítsák el, és majd hazatérve alkalmazzák a demokrácia útjára lépő Magyarországon. Azt kell, hogy mondjam, szívszorító olvasni a levelezésben ezeket a távlati célokat – tudva azt, hogy ők soha nem tértek haza Magyarországra. Arra áldozták az életüket, hogy majd egyszer hazajöhetnek. Egész életükben arra készültek, hogy majd egyszer ezeket a jó gyakorlatokat itthon alkalmazhassák, és felvirágoztathassák a háború utáni és a kommunista elnyomás alatt nyögő Magyarországot.
GM: Közben megérkezett ’56, ami nagyon sok illúziót lerombolt.
KTF: Kezdettől fogva különböző hullámokban érkeztek emigránsok az Egyesült Államokba. Amit a XX. századból tudunk: voltak a XX. század legelején a gazdasági kivándorlók még a monarchia idején, aztánTrianon után. Tehát különböző okokból hagyták el magyarok az országot. Amivel én foglalkozom, az 1945 utáni időszak, az ’56 utánival már nem, merthogy maga a Magyar Nemzeti Bizottmány ’57-ben megszűnt, és más formában alakult újjá. És igazából akkor már Kállay Miklós is elég idős volt, már nem vállalt aktív szerepet.
GM: Kállay ’56 elején elmegy Dél-Amerikába, ahol egyrészt nagyon jelentős kapcsolatokat ápol, másrészt ott őt nagyon megbecsülik.
KTF: Ez így van. Kállay Miklós 1956 nyarán volt kint dél-amerikai országokban. A Szabad Európa Bizottság kérte fel őt, hogy ne magyar nemzeti bizottmányi képviselőként, hanem a Szabad Európa Bizottság képviseletében utazzon ki. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a nemzeti bizottmányban sok ellentét feszült egymásnak, nem tudták a pártpolitizálást teljesen maguk mögött hagyni az emigránsok. Nyilván ez nehéz volt, megváltozott a politikai színtér. Kicsit szűkebbé vált, ezt el kell ismerni. Kállayt a vasfüggöny mögötti legrelevánsabb politikusnak tartotta az amerikai állam, tehát teljes mértékben elismerték, és fontosnak tartották azt, hogy ő képviselje a dél-amerikai körúton a Szabad Európa Bizottság álláspontját, és lényegében bújtatva az amerikai kormány is képviselt a hidegháborúval kapcsolatban, méghozzá a Szovjetunió által jelentett fenyegetettséget az érdekszférájába tartozó államok vonatkozásában, illetve a szovjet infiltrációt. Mert nagyon sok szovjet ügynök működött szerte a világban, így Dél-Amerikában is. Ez valós veszély volt, bármennyire is regényesen hangzik, de tényleg voltak kint szovjet ügynökök Dél-Amerika országaiban is, akik egyrészt feljegyzéseket készítettek, lehallgatásokat végeztek, tehát ügynökmunkát folytattak a kint munkálkodó emigráns politikusokkal és nemcsak aktívan politizáló, hanem kint élő, tehát disszidált magyarokkal szemben is. Ezek az ügynökök beépültek a különböző körökbe, és arra biztatták a kint lévőket, hogy menjenek haza. Ennek az volt a veszélye, hogy amint valamelyik család hazautazott, onnantól kezdve ellehetetlenült helyzetben találta magát a kommunista Magyarországon. Elvették a papírjaikat, és hát tudjuk, hogy mi minden történhetett itthon azokkal, akik hazatértek. Kállay is ennek kapcsán tartott előadó körutakat angolul, magyarul is, mert természetesen találkozott kinti magyarokkal is. Elkészültek beszédeinek spanyol fordításai is. Államférfiakkal találkozott, mindenki hivatalosan is fogadta mint a Szabad Európa Bizottság képviselőjét.
A Szabad Európa Bizottság és a Magyar Nemzeti Bizottmány két különböző szervezet, úgy kapcsolódnak, hogy a Szabad Európa Bizottság az amerikai kormány égisze alatt és támogatását élvezve jött létre, ugyanakkor magánszervezet volt. És mivel az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatot tartott fent a Szovjetunióval, ezért nem állhatott hivatalosan egy olyan szervezet mögé, ami a Szovjetunió, illetve a kommunista elnyomás ellen harcolt. Tehát az állam kezdeményezésére jött létre, de ugyanakkor magánemberek, üzletemberek alapították. A megalakulása után kezdték el a szervezet belső felépítését megszervezni különböző egységek alapításával. Ezek között volt a kelet-közép-európai menekültekkel foglalkozó szolgálat is, a Citizen Service, illetve a politikai képviseleteket és a demokratikus politikusokat összefogó és segítő osztály. Ez utóbbi támogatását élvezte a Magyar Nemzeti Bizottmány is. A Magyar Nemzeti Bizottmánynak és a Szabad Európa Bizottságnak a célja megegyezett. Mindkettejük célja a terjeszkedő szovjet befolyás alá került közép-kelet-európai országok lakosai számára a polgári demokrácia értékeinek a közvetítése. A Free Europe Commitee, vagyis a Szabad Európa Bizottság támogatását élvezte a Magyar Nemzeti Bizottmány, amely értelemszerűen csak specifikusan magyar nézőpontok szerint képviselte ezt az álláspontot, képviselni kívánta a megszállt és elnyomott Magyarországot a szabad világban. Távolabbi célja pedig Magyarország kommunista uralom alól történő felszabadítása volt. Ez egy óriási vállalás. Olyan szervezetre volt szükség, amelyik tükrözi az amerikai kormány kialakult hidegháborús álláspontját, de ezt végül is egymástól függetlenül is megvalósították. A Szabad Európa Bizottság azért volt egy nagyon fontos szervezet, mert lehetőséget biztosított az emigráns politikusoknak a politizálásra, a hivatalos platformja volt a politizálásnak. Számtalan emigrációs szervezet létezett addig is. A Magyar Nemzeti Bizottmány és a Szabad Európa Bizottság abban volt újszerű, hogy az amerikai kormány támogatását élvezte – addig példátlan módon. És valahogy így a Magyar Nemzeti Bizottmány túllépett az emigrációs szervezetek addig izoláltnak mondható szerepkörén. Merthogy élvezte az amerikai kormány, illetve magánemberek támogatását, hivatalos platformot biztosított a politikusok és diplomaták számára ahhoz, hogy a magyar érdekeket képviseljék párhuzamosan más nemzeti bizottmányokkal együtt. Más kelet-közép-európai nemzetek is alapítottak ilyen nemzeti bizottmányokat, és ugyanígy mindenki specifikusan a saját érdekeit, a Szovjetunió által megszállt és elnyomás alatt élő nemzetet képviselte a szabad világban. Fontosnak tartották azt mindig kinyilvánítani, hogy nem fogadják el, tehát illegitimnek tartják a Szovjetunió által megszállt Magyarországon lévő kormányt.
’57-ben megszűnt a Magyar Nemzeti Bizottmány. Utána más néven és már teljesen más személyi összetételben működött tovább. Tehát valahol folytatódott a munkája, de mégis az a Magyar Nemzeti Bizottmány, amit ’47-ben Varga Bélának, a Nemzetgyűlés elnökének a vezetésével megalapítottak, ’57-ben olyan formájában megszűnt, ahogyan addig létezett.
GM: Kállay Miklós sem vett részt benne, ő az ’57-es időszak után visszavonult, vagy még folytatott valamilyen tevékenységet?
KTF: ’57-ben még Kanadában tett látogatást, a kanadai magyarokkal találkozott, de az azt követő időszakokban már egyre kevesebb szerepet vállalt. Akkor már idős ember volt, a hetvenes éveiben járt. Nem mondható, hogy teljesen visszavonult, csak egyre kevesebb közéleti szerepet vállalt. Ám a társadalmi szerepe kint az emigrációban ugyanúgy létezett, igaz, kevesebb előadást vállalt már, de ugyanúgy jártak hozzá, személyesen felkeresték, társasági életet élt, nem vonult teljesen vissza. Tudunk olyan emigránsokról, akik teljesen izoláltan és visszavonultan éltek, de Kállay Miklós nem volt ilyen. Fontosnak tartotta, hogy tájékozott, naprakész legyen, és sokan fordultak is hozzá tanácsért. Nagy múltú politikus volt, megbíztak az értékítéletében.
GM: Nem sokkal 80. születésnapja előtt, 1961. január 14-én elhunyt, és csak 1993-ban tudták hazahozni a földi maradványait. Az újratemetés a kállósemjéni Kállay-kúria udvarán volt.
KTF: New Yorkban hunyt el. Utána – mivel kapcsolatban volt a máltai lovagokkal – Rómába vitték a földi maradványait, ott is végső tiszteletadásban részesítették. Az újratemetésre ’93-ban került sor – csak a rendszerváltozás utáni időszakban lehetett erről egyáltalán szó. Kállay addig nem akart Magyarországra hazajönni, amíg szovjet elnyomás alatt él az ország. A kállósemjéni Kállay-kúria családi kriptájában van a végső nyughelye.
GM: Köszönöm szépen, hogy elmondta nekünk ezeket a részleteket Kállay Miklós életének utolsó 14 évéről, amit Amerikában töltött, és arról, hogyan került végül haza. Kertész Tünde Fruzsinával, a Jósa András Múzeum történészével és muzeológusával beszélgettem. További jó munkát kívánok Önnek.
Részlet Kállay Miklós, Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-44 között című munkájából:
1941-ben, amikor az angolszászok közreadták az atlanti chartát, felhívással fordultak az egész világhoz s így Magyarországhoz is. És biztosítékokat is kínáltak a hozzájuk való csatlakozás esetére. Sem én magam, sem az országom soha nem akartunk mást, mint ami le van szögezve ebben a dokumentumban. S amiről Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hitet tett benne. Annál többet és annál konkrétabb formában nem is ajánlhattak volna a jóakaratú népeknek és nemzeteknek. Én nem légvárakat építettem. Énnekem nem volt más célom, nem volt más kérnivalóm, mint ami abban a deklarációban olvasható. Nem akartam áruba bocsátani nemzetemet, sem alkudozni, sem kétoldalú megállapodásokat kötni nem akartam, joggal hihettem ugyanis, hogy mindennél többet ér ez a spontán megnyilatkozás. Szövegének lényegét mindenki ismeri ugyan, de azért mégis közreadom az egészet, hiszen az egyének és a népek oly ijesztően feledékenyek.
Franklin D. Rooseveltnek, az Egyesült Államok elnökének és Winston Churchillnek, Nagy-Britannia miniszterelnökének közös nyilatkozata, kelt a tengeren 1941. augusztus 12-én. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke és az Egyesült Királyság kormányát képviselő Churchill miniszterelnök úr találkozójukon szükségesnek tartják nyilvánosságra hozni a két ország nemzeti politikájának bizonyos elveit, amelyekre a világ jobb jövőjébe vetett reményeiket alapozzák. Először: országaikat sem területileg, sem más módon nem kívánják gyarapítani. Másodszor: nem kívánnak olyan területi változtatásokat, amelyek nincsenek összhangban az érintett népek szabadon kinyilvánított akaratával. Harmadszor: tiszteletben tartják minden népnek azt a jogát, hogy megválaszthassa, milyen kormányzati formában kíván élni. Továbbá azt kívánják, hogy helyreállíttassanak mindazon népek szuverén jogai és önkormányzatai, amelyeket erőszakkal fosztottak meg ezektől. Negyedszer: fennálló kötelezettségeiket tiszteletben tartva iparkodnak előmozdítani, hogy a nagy és a kis államok, a győztesek és a legyőzöttek egyenlő feltételekkel vehessenek részt a világkereskedelemben, és juthassanak hozzá a világ nyersanyagaihoz, amelyekre gazdasági virágzásukhoz szükségük van. Ötödször: azt óhajtják, hogy gazdasági téren megvalósuljon valamennyi nemzet legteljesebb együttműködése abból a célból, hogy mindannyiunk számára megteremthessék a jobb munkakörülményeket, a gazdasági haladást, a szociális biztonságot. Hatodszor: a náci zsarnokság teljes megsemmisítése után olyan békét remélnek, amely minden nemzetnek lehetővé teszi, hogy határain belül biztonságban éljen, s amely szavatolja, hogy az emberek a világ minden részén félelem nélkül éljenek, és ne szenvedjenek szükséget. Hetedszer: ez a béke minden ember számára lehetővé kell, hogy tegye az akadálytalan hajózást a tengereken és az óceánokon. Nyolcadszor: úgy vélik, hogy a világ nemzeteinek mind gyakorlati, mind eszmei megfontolásból le kell mondaniuk az erő alkalmazásáról. Minthogy a jövőben nem tartható fenn a béke, ha a határaikon kívül agresszióval vagy annak lehetőségével fenyegető országok folytatják a szárazföldi, tengeri és légi fegyverkezést, úgy vélik, hogy addig is, amíg átfogóbb és állandóbb, általános biztonsági rendszer nem jön létre, ezeket az országokat feltétlenül le kell fegyverezni. Hasonlóképpen segítenek és bátorítanak minden olyan gyakorlati intézkedést, amely könnyíteni hivatott a békeszerető népekre nehezedő súlyos fegyverkezési terheken. Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill.
Ebben a dokumentumban nincs szó arról, hogy ki a győztes, vagy ki a legyőzött. Sem hogy melyik nemzet melyik oldalon állott, hogyan sodródott bele a háborúba, vagy mire kényszerült. A győztesek, illetve a legyőzöttek kifejezés a negyedik pontban fordul elő, ahol leszögezi, hogy a világ gazdasági életében minden ország egyenlő feltételekkel vehet részt. Többet, szebbet nem lehetett volna adni az én kis nemzetemnek, mint ami ebben a chartában volt. Benne volt minden, amit ez a nemzet akart, amire vágyott, ami az ő igazsága volt. Vétkezett volna népe ellen az az államférfi, aki nem fogadja el, nem igyekszik megragadni a kinyújtott kezet.
