Országok és kultúrák együttélésében teljesedett ki Bozzay Zina zenész, zeneszerző munkássága, aki Amerikában és Magyaroszágon is otthon van. Bozzay Zina saját útjáról, gyökereiről, a kultúrák együttéléséről mesél podcastunkban.
Görög Mása (GM): Mindenkinek a saját története a legfontosabb, mert azt ismerjük a legjobban, és nagyon sok általánosat is tartalmaz minden egyéni történet. Sokat beszélgettünk ebben a műsorfolyamban arról, hogy hogyan élnek azok a magyarok, akik Amerikában élik az életüket. De egyáltalán nem mindegy, hogy ki mikor került ki, ott született-e esetleg, és a magyar nyelv másodikként jelent meg az életében. A két kultúrájúság pedig egészen sokféleképpen tud megjelenni. Mindenki a saját szemével látja a világot meg a környezetét, és mindenki a saját történetén keresztül tudja a legjobban bemutatni, hogy éli meg a magyarságát például Amerikában. Sokat beszélgettünk ebben a sorozatban arról, hogyan élnek a magyarok Amerikában. Nyilván sokféleképpen, mint ahogy Magyarországon is. De hogyan tudják a magyar kultúrát magukba szívni azok, akik már kint születtek, milyen módon ismerkednek meg vele. Ez is nagyon sok mindentől függ, többek között attól, hogy hányadik generációként élnek ott, mikor mentek ki, illetve nekik személyesen milyen kötődésük van a mostani magyar kultúrához.
Bozzay Zina Kaliforniában, San Franciscóban született, most Magyarországon él. Zeneszerzéssel, népzenével foglalkozik, illetve a népzene terjesztésével, konkrétan a magyar népzenével. Úgy tűnik, hogy ez a kettős kultúra nagyon erősen jelent meg az életedben, mert hiába születtél Amerikában, a magyar kultúrát is erősen magadba szívtad. Beszélgetőpartnerem Bozzay Zina népzenész, zeneszerző. Szeretettel köszöntelek.
Bozzay Zina (BZ): Köszönöm a szép bemutatást.
GM: Hogy nőttél bele ebbe a két kultúrába?
BZ: Jó kérdés, és nem tudnám megmondani, hogy az én életem jellemző példa lenne, mert pontosan ahogy mondtad, annyira sokszínűek és annyira változatosak a sztorik. Az enyém azért eléggé egyedi. Az édesapám Győrben született ’42-ben, és a második világháború után mentek el Ausztriába, és utána Amerikába került az édesanyjával, tehát a nagymamámmal ketten, illetve hárman úgy, hogy a nagymamám újraházasodott egy amerikai pilótával. A nagypapám maradt Ausztriában, Európában. Édesapám csak öt év körüli volt, mikor Amerikába került, ott ment iskolába, és elfelejtette a saját anyanyelvét. Harminc év múlva megszülettem én. Megvolt a magyar identitás, de a nyelv nem volt meg a családban. Az én anyám egy amerikai ember – ezt mindig nehéz elmagyarázni, mert ő indián meg európai felmenőkkel rendelkezik, de a lényeg az, hogy nem magyar, és így a családi nyelv 100 százalékig angol volt. Viszont közeli kapcsolatban voltam a nagymamámmal, aki felnőttként ment el Magyarországról, és erős akcentussal, de beszélte az angol nyelvet. Édesapám az én gyerekkoromon keresztül kezdett újra kapcsolódni a saját gyökereihez. Minden nyáron jöttünk vissza Magyarországra, de úgy, mintha turisták lennénk. Nem tudtunk kommunikálni a saját családunkkal, mert nem volt közös nyelvünk, viszont fontosnak tartottuk a kultúrát, megismerni Magyarországot, a zenét, az ételeket, mindent. És láttam, hogy mennyire erősen megvolt ez a nosztalgia a nagymamámban, hogy mennyire erős érzés volt neki visszajönni a szülőhazájába.
Én a zene világában nőttem fel, klasszikus zenében mint zeneszerző és zongorista. Ebben a világban is megismerkedtem a magyar népzenével – Bartók zongoradarabjait játszottam gyermekként meg a zeneszerzői tanulmányaim során, és a zeneakadémián tanultunk a gyűjtésekről. Viszont magát azokat a falusi vagy archív felvételeket nem tudtuk hallgatni, csak a feldolgozásokat. Engem viszont nagyon érdekelt az, hogy ha ilyen a zenekar vagy a zongoradarab vagy egy népdal dallama, vagy valami inspirált részlet, akkor hol van az eredeti? Azt pedig nem tudtam megtalálni, hiába kerestem, mert ez több, mint húsz évvel ezelőtt, bőven a Google előtt volt. Emiatt költöztem vissza Magyarországra úgy, hogy egy szót se beszéltem magyarul. Nagyon más volt, mint most, hogy itt élek és beszélek – nem tökéletesen. Úgy költöztem vissza felnőttként, hogy kerestem ezeket a felvételeket, meg akartam ezeket tanulni, meg a nyelvet is megtanulni vagy visszatanulni. Ez az én történetem röviden.
GM: Mondtad, hogy megvolt a magyar identitásod, de nem beszéltétek a nyelvet, csak a nagymamádtól hallottad a magyar nyelvet. Hogy éltétek meg ezt a magyar identitást? Voltak a környezetetekben más magyarok, vagy a nagymama énekelt neked, vagy megismerkedtetek az irodalommal? Mit jelent az, hogy megvolt a magyar identitás az életetekben?
BZ: Ez egy nagyon jó és érdekes kérdés. Szoktam mondani ezt a példát, mert tényleg erős dolog egy embernek az életében, hogy a magyar a neve, Bozzay Zina. Tudom persze, hogy a Zina egy nagyon ritka név, legalábbis Amerikában nem egy ismert név, és nyilván a Bozzay sem. Emiatt minden nap, amikor találkoztam emberekkel, folyamatosan kérdezték, hogy honnan jössz. Ez a where you from, ez mindig megvan Amerikában, mert annyira sokszínű, mindenhonnan jönnek a világból San Franciscóba. Ez egy nagyon gyakori kérdés, mikor az emberek találkoznak, és idegen nevük van. Ez egy fő része az identitásomnak, hogy a nevem miatt naponta kellett mondanom az embereknek, hogy magyar vagyok. De nemcsak ez, hanem persze a házban voltak tárgyak, tányérok a falon, egy kis babaszoba magyar díszítésekkel, vagy szép ünnepi ruhák, amiket a nagymamám adott nekünk. Szóval voltak ezek mint konkrét tárgyak, ugyanakkor szimbólumok. Meg az, hogy jártunk vissza, ahogy mondtam. Tehát megvolt az az érzés, hogy mi egy bevándorló család vagyunk. Ez a családi sztori annyi sok százszor volt ismételve, hogy nagyon erősen él az emberben. És azt meg kell mondjam, amiről már biztos volt szó ebben a sorozatban, hogy a több mint másfél millió amerikai magyar közül csak öt százalék beszéli a nyelvet. Tehát mi a 95 százalékba tartoztunk. Nagyon-nagyon gyakori helyzet, hogy megvan az identitás, de a nyelv nincs. Kis tárgyak a lakásban, meg a név, meg az az érzés, hogy azok vagyunk…
GM: Tartottátok a kapcsolatot más magyar családokkal, vagy valami magyar klubba jártatok, mennyire tartott össze az a közösség, mert nyilván az segít megtartani ezt az identitást?
BZ: Mi sajnos nem voltunk egy közösségben amiatt, hogy a nagymamám újraházasodott egy amerikai pilótával, és ez azt jelentette, hogy nem kerültek egy nagy diaszpóra közösségbe, mint például a clevelandi magyarok vagy New York-iak. Az édesapám gyerekkorában folyamatosan, minden évben költöztek, és így nem kapcsolódtak egy bizonyos közösséghez. Viszont az én gyerekkoromban San Franciscóban volt azért egy közösség, voltak cserkészek, templom. De én nem tudtam róla, mert megint mondom, hogy ez a Google előtt volt. Tehát létezett, nagyon közel, csak húsz kilométerre tőlünk, de én egyáltalán nem tudtam róla. A szüleim esküvőjét egy magyar étteremben tartották, de ez csak egy felszínes kapcsolat volt. Mélyebb kapcsolat más családokkal egyáltalán nem volt, csak Magyarországon. Azért ez nagyon más, mint az, hogy jár valaki cserkészetre vagy ilyesmire, de nem tud hazajönni. Tehát ez volt az érdekes nekem, hogy magyar-amerikai vagy amerikai-magyar közösséget egyáltalán nem ismertem, de Magyarországra jöttem vissza
GM: Mondtad, hogy az apukád nem beszélt már magyarul, és amikor elkezdtél hazajárni, és végül hazaköltöztél, akkor nyilván sokkal közelebb kerültél a gyökerekhez, elkezdted tanulni a nyelvet. Ez jelentett változást a családodban is, megerősödött ez a fajta magyar kapcsolódás? Esetleg az apukád is elkezdett jobban érdeklődni, nyelvet tanulni, vagy továbbra is a nagymamádnál maradt ez a kapcsolat?
BZ: Inkább a második. Inkább maradt úgy, ahogy korábban volt. Nekik talán érdekes dolog volt, hogy én hazajártam. Nem mindig értik, hogy miért tartom ezt annyira fontosnak, vagy például a falusi éneklés miért érdekes annyira nekem, hogy miért nem foglalkozom operával vagy valami más zenével. De szerintem például a nagymamám nagyon büszke erre a munkára. Sajnos édesapámnak már késő lenne, ő idén 80 éves lesz, már nem egy reális dolog az életében, hogy visszatanulja a nyelvet, de örül neki, hogy én visszatanultam. És meg kell mondjam, hogy van két gyerekem, ők folyékonyan, anyanyelvként beszélik a magyar nyelvet. Nekem ez egy nagyon nagy dolog, hogy volt ez a törés a család történetében, de vissza tudtam állítani, és az én gyerekeimnek nincs ez a feladat, ami nekem volt – visszatanulni, hanem születésük óta beszélnek.
GM: Amikor te 20 évvel ezelőtt Magyarországra jöttél, gondolom, akkor még nem tudtad, hogy itt fogsz ragadni, hanem csak jöttél kutatni a népzenét. Amiatt, hogy gyerekkorodban jártál rendszeresen Magyarországra, megmenekültél attól a kultúrsokktól, amit nagyjából mindenki átél, amikor bekerül egy másik kultúrába? Vagy itt élni egészen más, mint amikor csak látogatóba jössz, és egy csomó mindennel meg kell ismerkedned, habitussal, működési módokkal, amik nyilván mások, mint Amerikában?
BZ: Igen, teljesen más. Tényleg nulláról kezdtem, amikor ideköltöztem. Kábé semmilyen hasonlóság nincs a turistaélmény és a mindennapi élet közt. Az, hogy jártunk Balatonra meg étterembe, az nagyon más, mint itt élni, megismerni a bürokráciát, meg a mindennapi kulturális etikát, szokásokat. Nagyon sok olyasmi volt, ami idegen volt számomra, viszont pont azt nagyon élveztem, hogy tudtam tanulni egy más gondolkodásmódot. Mert Amerikában az emberek például a pénzre figyelnek és nem a kapcsolatokra. Nagy általánoságban mondom csak, hogy kulturálisan mennyire mások az elvárások itt – például az emberek közötti kapcsolatokban vagy a munkahelyeken. Bár volt több kínos helyzet, nagyon élveztem ezt tanulni, egy másik szemszöget, egy másik életmódot. És ez fontos része az oktatási munkámnak, hogy ezt is továbbadjam. Nemcsak a mostani, mondjuk budapesti viselkedést vagy elvárásokat, hanem azt is, amit megtanultam a régi falusi életről, hogy milyen volt az az élet, mi volt az az egész kontextus. Nemcsak konkrétan a dalokat adom tovább, hanem azt is, hogy hogyan is látták az emberek a világot. Ez az egész téma egy nagyon nagy része a munkámnak is.
GM: Amikor eljöttél ide tanulni, gondolom, hogy ez egy fokozatos beilleszkedés volt a társadalomba. Mikor döntöttél úgy, hogy itt maradsz, hogyan zajlott ez a folyamat? Mert ahogy annak idején jártál idehaza, most odahaza mentél folyamatosan vissza.
BZ: Igen, egyáltalán nem volt egy szép egyenes vonal. Idejöttem, terveztük, hogy maradunk egy ideig, viszont fél év múlva mentünk vissza, mert bekerültem egy mesteri programba. Amikor megszereztem a kétéves mesteri diplomát, akkor visszajöttem egy évre, aztán a férjem került be egy doktori programba, és emiatt mentünk vissza Amerikába. Több év múlva végzett, akkor megint visszajöttünk. Tehát a lényeg az, hogy sok oda-vissza, oda-vissza volt körülbelül tíz éven keresztül. Alapítottam San Franciscóban egy népdalkört, egy heti rendszerességű, angol nyelvű magyar tanítást. Abban az időszakban jöttem vissza nyaranként, volt, amikor évente többször jöttem gyűjteni, tanulni dalokat, és azokat visszahoztam Amerikába. Szóval akkor is, amikor ott éltem, visszajöttem, és megvolt ez a híd szerepe. És akkor végre haza tudtam költözni. Már nehéz megmondani, hogy melyik a hazaköltözés, de igen, öt évvel ezelőtt költöztem vissza ide Pestre, és azóta is itt vagyok. Vagyis vagyunk már a gyerekekkel, mindenki.
GM: Mennyire volt egyszerű, ugye a férjed is amerikai?
BZ: Igen, amerikai.
GM: Azért neki is ez egy döntés volt, egy teljesen idegen kultúrába beilleszkedni, itt élni. Mennyire volt egyszerű? Mert neked voltak magyar gyökereid, nyilván az egy másfajta motiváció, mint abszolút idegenként idekerülni.
BZ: De neki is tetszett, hogy megismer egy másik kultúrát, ő antropológus. Neki nemcsak érdekes volt, hanem jobban is élvez itt élni, mint ott élni. Szóval ez neki is részben logikus volt, bár nyelvileg azért nehéz.
GM: A gyerekek kettős kultúrában nőnek fel. Amit neked kell hozzáadni, az inkább az amerikai kultúra, hiszen a hétköznapjaik a magyar létben telnek. Ez mennyire más feladat számodra? Mert közben meg az amerikai magyarokat ismerteted meg a magyarországi kultúrával, és akkor majd erről is beszéljünk egy kicsit.
BZ: Az az érdekes, hogy most az én gyerekeimnek fordítva van, mint akik Amerikában élnek. Ott születtek mindketten, és születésüktől fogva igyekeztem magyarul beszélni otthon, hogy meglegyen a nyelv, mert a kinti világban angolul beszéltünk. Amikor visszaköltöztünk ide, akkor fordítva. Most magyar oviba, iskolába járnak. Otthon kizárólag csak angolul beszélünk, hogy meg legyen tartva ez a nyelv, mert nekem azért nagyon fontos, hogy beszéljenek angolul. Nem tudom elképzelni, hogy az én gyerekeim nem beszélnek angolul. De azért az nagy munka, hogy meg legyen tartva mind a két nyelv.
GM: A szakmád egy része – amikor nem gyűjtesz, meg nem a saját zenédet hozod létre – a tanítás. Említetted, hogy amikor visszamentetek, és volt egy hosszabb időszak, amikor újra otthon tartózkodtál, akkor elindítottad a magyar népdalkört. Ez egyrészt azt jelenti, hogy van igény arra, hogy ezeket a népdalokat megtanulják a kinti magyarok, neked pedig fontos, hogy átadd és terjeszd a magyar kultúrát?
BZ: Igen, igen. Van ez a legalább másfél millió magyar származású ember, aki Amerikában él. Nyilván ennél sokkal több az egész diaszpórában, és közülük nagyon sokan keresnek mélyebb kapcsolódást a gyökereikkel. Van olyan város, ahol évente egyszer van például egy magyar fesztivál vagy valami ilyesmi. Erre sokan elmehetnek hallgatni egy kicsi zenét. Az is lehet, hogy otthon van egy-két lemez, vagy valami, amit örököltek vagy ajándékba kaptak valamikor. Ez azonban nagyon-nagyon más, mint tényleg tanulni a hagyományról, tanulni, énekelni a dalokat, tanulni a szavakat, a jelentéseket. Sokan vannak, akik ilyesmit keresnek, viszont nagyon-nagyon kevés lehetőségük van rá. Nem mondhatom, hogy nem létezik, mert azért van egy-két példa, de nagyon-nagyon ritka az a lehetőség, hogy ilyen részletes, magas színvonalú magyar népdal-bemutatkozás legyen Amerikában. Inkább egyszeri esemény. Énekelnek gyorsan valamit, tehát nem az történik, hogy pár órán keresztül megbeszélnek minden részletet, és ezt minden héten megismétlik, egyre mélyebben megtanulják annyira, hogy utána vissza is tudják énekelni, emlékeznek a dalra. Igen, van igény, és azt is el kell mondani, hogy nemcsak a magyar származásúak közt, hanem a nem magyarok közt is. Van, akinek magyar a házastársa, vagy érdekli általában a keleti, kelet-európai népzene vagy a balkáni zene, ebből is fakad valami érdeklődés a magyar népzene iránt. Vagy van, aki táncol egy magyar néptánccsoportban, bár nem magyar, csak abba a közösségbe került valahogyan, és akkor elkezdte érdekelni. Nagyon sok olyan ember is van, aki nem beszéli a nyelvet, de szeretne tanulni a hagyományról. És tényleg nincs számukra lehetőség. Ezt látom ott San Franciscóban, és itt is. Ha már az itteni személyes tanításról beszélünk, itt is van sok nem magyar, aki Magyarországon él, aki szeretne tanulni a kultúráról, de nincs túl sok lehetőség, vagy nem tud róla. Emiatt tartom fontosnak, hogy legyen ez a kapu, és legyen ez a híd a már létező intézményekhez, rendezvényekhez. Ami létezik, nagyon sokszor arról sem tudnak. Érdekes, hogy van ez a hatalmas gyűjtési munka, ami most már több mint 125 éve folyik, hatalmas gyűjtemény, ami digitálisan fönt a Zenetudományi Intézet honlapján, ingyenesen elérhető az összes – több százezer – felvétel, de ki tudja róla? Nagyon-nagyon kevés az az amerikai magyar ember, aki tudja, hogy ez létezik, és tudna odamenni. Inkább csak beírná a Google-be, hogy hungarian volksong, de ki tudja, hogy mi fog feljönni. Nem biztos, hogy a legjobb vagy a legautentikusabb példa fog feljönni, ha az ember nem tudja, hogyan kell keresni. Tehát szükség van azt a hidat építeni, hogy a létező források, intézmények és azok az emberek, akiket érdekel, tudjanak róla, hogy már létezik. Rengeteg munka volt ezeknek a forrásoknak a létrehozása, de megvannak ezek a források, meg ez az egész táncházmozgalom. De hogyan tudnak kapcsolódni, ha nem tudják, hogy létezik?
GM: Ha valaki elkezdi tanulni a dalokat, akkor elkezd megismerkedni a nyelvvel, a nyelvnek a zenéjével, a logikájával, akkor talán kinyílik az érdeklődése a nyelv iránt, és nem csak a kultúrának az a szelete lesz az övé, hogy megismeri a népdalokat.
BZ: Igen, pontosan. Nagyon sok résztvevőnek a mostani tanítványaim közül, akik épp tanulják nyelvet, segítség, hogy van az a sok kiejtési gyakorlás az éneklés közben meg az a szókincsbővítés, ahogy megbeszéljük a népdalszövegeket és a fordításukat. Még csak nem is tükörfordításról van szó, hanem részletesebb – szimbólumok, a nyelv logikájának megismeréséről. Tehát nem csak annyiban merül ki, hogy ez a szó ez jelenti és kész. Sokakra annyira erős hatást gyakorolnak a népdalok, hogy elkezdenek utánajárni több vonatkozásban is. Van, aki például visszaköltözött Magyarországra. Nem csak emiatt, hanem ez is része volt, vagy egy lépés volt valami folyamatban. Annak nagyon örülök, hogy mennyire megváltoztathatja az ember életét. Azt is el kell mondani, hogy aki egyáltalán nem beszéli a nyelvet, sokszor ez annyira nagy feladat, nem is tudja hol kellene elkezdeni. Vagy nem tud járni, a kurzus nagyon nehéz, már megvan a fejükben az a sztereotípia, hogy a magyar nyelv borzasztóan nehéz. Egy konkrét népdalt megtanulni kicsi – nem teljesen kicsi, de egy bizonyos méretű – feladat megtanulni. Nem az összes több százezret, hanem ezt a dallamot megtanulni ezt a szöveget, ezt a két versszakot. Nem tanítok olyat, ami huszonöt versszak, mert az már túl sok, az már ijesztő feladat lenne sok embernek, de ha van két-három-négy versszak, akkor azokat a szavakat kell megtanulni kiejteni, meg érteni a jelentését. Amikor azt megtanulják, és vannak, akik memorizálják is, akkor megvan ez a dal, pipa, jöhet a következő! Ez tehát a folyamat, hogy konkrét dalokat tudnak tanulni és továbbmenni. Szerintem hatalmas segítség ez nekik. Mert ha elkezdünk beszélni a nyelvről vagy a magyarok történetéről, az annyira nagy, annyira bonyolult, hogy sok ember megijed tőle, és nem megy tovább. Szóval szerintem ennek a megközelítésnek köszönhető a siker, ez a magyarázata annak, hogy miért is működik ilyen sokszínű, különböző hátterű emberek esetében.
GM: Te kettős identitással rendelkezel, az amerikai és a magyar identitás is ott van. De azt is mondtad, hogy az anyukád indián származású, tehát akár ez egy hármas identitás is lehetne. Ezt mennyire éled meg, vagy mennyire volt fontos ez a vonatkozása az életednek, mennyire tudod ezt is valamilyen módon alkalmazni? Vagy miért került ez háttérbe, hogyha háttérbe került?
BZ: Egyrészt mondhatjuk, hogy félig magyar vagyok (nem nagyon szeretem így mondani). Édesapám 100 százalék magyar, ezt részben viccként mondom, mert azért az nem így van, ezt mind tudjuk. De ha így mondjuk, hogy itt született, meg magyar mind a két szülője, akkor persze ez egy nagyobb rész az én életemben ahhoz képest, hogy az édesanyámnak a nagypapája indián volt. Részben ez a válaszom. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor érdeklődtem utána, amikor tinédzser meg huszonvalahány éves voltam azért utánajártam, kapcsolódtam azzal a résszel is. Csak így alakult az életem, hogy nagyon érdekelt engem ez a népzenevonal, és ezen mentem tovább. De azt is el tudnám képzelni, hogy utánajárjak annak a résznek is.
GM: Zenészként elkezdted kutatni a zenei gyökereidet, illetve a zenei gyökereket, hogy honnan ered ez a népzene, honnan ered a népdal. Gyűjtésekkel foglalkozol. Látjuk azt, hogy ezt továbbítod és tanítod. De van egy alkotórésze, amikor viszont feldolgozod és nagyon szabadon használod ezeket a népdalokat. Tehát egyrészt kutatod a gyökereket, másrészt amikor megmutatod a saját szemeden keresztül, akkor a partnereid, akiket választasz hozzá és a felfogásod nagyon korszerűek és nagyon maiak.
BZ: Igen, de igyekszem, hogy maguk a népdalok maradjanak úgy, ahogy vannak. Persze mindenki saját módon énekel, tehát nem állíthatom, hogy én ezer százalékig ugyanúgy éneklek, mint egy magyarszováti néni, de a lényeg az, hogy igyekszem teljesen autentikus stílusban elénekelni a dalokat. Tényleg utánajárok a kutatás során, hogy milyen volt, és azt megtartom. Viszont a hangszeres kíséret az, ami nem mindig hagyományos. Bár vannak olyan dalok vagy az átiratoknak egy olyan része, amik hagyományosak, de van olyan is, ami nem teljesen az. Ahogy mondtad, kitalálom: akkordok vagy valami olyan elem, ami támogatja ezt a szép eredeti népdalt. Igyekszem találni olyat, ami tényleg kiemeli a magyar népdalnak a sajátos szépségét. Ne legyen olyan kíséret, ami idegen vagy kontrasztos, vagy nagyon idegen érzés lenne a dalnak! Ha van dalnak egy bizonyos lüktetése, akkor a hangszeres kíséret is ugyanabban a lüktetésben legyen! Egy egyszerű példa: ha az intonáció az eredeti skálában más, mint a mai zongoraskála, akkor azt megtartom. Pont emiatt választottam például a hegedűt és a csellót, mert tudják még tartani ezeket a régi skálákat. Amiatt lett ez az egész, mert San Franciscóban sok ember kérte tőlem, hogy adjak koncertet, de nem volt helyben egy helyi magyar banda. San Francisco környékén nem volt egy zenekar, csak a Forrás Banda, akik fönt vannak északon, és évente egyszer-kétszer lejönnek fesztiválokon játszani. De hogyan adjak egy koncertet egyedül, szólóban? Nagyon szép az acapella szólóéneklés, egy-két perc, öt perc, tíz perc időtartamban, de annál több már nem képzelhető el. Ki kellett találnom, hogy hogyan fogok valami keretet adni a daloknak, hogyan fogom megmutatni a szépségüket úgy, hogy nem teszem őket mondjuk egy komolyzenei feldolgozásba vagy egy jazzfeldolgozásba. Ha nincs hagyományos megoldás, mert nincs magyar zenekar, nincs erdélyi zenész, én akkor hogyan fogom ezt megmutatni a közönségnek? Mert sok olyan ember van, aki érdeklődik a tanítás után, de sokkal több, aki szívesen elmenne egy koncertre. Aki olyan bátor, hogy eljön egy tanításra, az kisebb része az embereknek, jóval többen vannak olyanok, akik koncertre mennének passzívan hallgatni. És sok az ilyen helyi koncerthely, ahol eddig soha nem volt bemutatva a magyar népzene. Az egy dolog, hogy van Magyar Fesztivál vagy Magyar Ház, vagy ilyen közösségben legyenek ilyen alkalmak. De nagyon általános koncerthelyen soha nem volt bemutatva ez a gyönyörű repertoár. Emiatt is nagyon fontosnak tartottam, mert tényleg nagyon sok embernek soha nem volt lehetősége ezt hallgatni. Gyönyörű ez a repertoár, meg kell osztani! Emiatt jött ez az egész szándék, hogy az életemnek ezt a két részét – a zeneszerzői részt és a népdalkutatás részt – együtt kezdjem működtetni. És tényleg mindig elmondom az embereknek a koncerteken, hogy valami hagyományos éppen vagy nem – hogy ez mindig tiszta legyen. Szerintem ez nagyon fontos, hogy értsék, ha valami egy átirat vagy egy feldolgozás.
GM: És akkor így jött létre végül is a Vadalma. Matthew Semelával, aki hegedül és Misha Khalikulovval, aki csellón játszik hoztátok létre ezt az együttest.
Mondtad, hogy vannak magyar zenészek is, de nem olyan nagyon sok magyar együttes van. Meg lehet számolni, gondolom.
BZ: Igen, biztos ki fogok valakit hagyni azok közül, akik vannak: Orbán Laci és a Forrás Banda, a Kárpátok, a Fényes banda, az Életfa, az is New York, New Jersey környékén van. Van a Gyanta, ami már Torontóban, Kanadában van. Van most a Szikra Washington DC környékén, a Magnólia zenekar, ez már nagyon új, ugyancsak Washington DC környékén, a Szászka, ami Minnesotában van. Biztos kihagytam valakit, de a lényeg az, hogy igen, létezik, néhány nagyvárosban, de ha megnézzük az USA, illetve Észak-Amerika területét, könnyen megszámolhatjuk őket. Vannak többen, akik hobbi- vagy amatőr szinten játszanak, és vannak azok, akik tényleg profi szinten játszanak zenét. Van, akinek volt lehetősége nagyon autentikus, eredeti felvételekről meg adatközlőktől tanulni, és van, aki másod-, harmadkézből valamilyen szinten megtanult – az is nagyon szép dolog. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy elég ritka a nagyon magas színvonalú magyarnépzene-koncert az USA-ban. Létezik a fesztiválokon, és az is előfordul, hogy magyar együttesek turnéznak nálunk. És vannak persze olyan, pl. balkán zenekarok, amelyek játszanak egy-két magyar számot is. Nem biztos, hogy szakemberek abban a stílusban, de több zene közt a magyar is ott van. San Francisco környékén a Danubius egy példa erre: több kelet- és közép-európai stílust játszanak, a magyar is benne van. Vannak a néptánccsoportok is, az Eszterlánc, a Tisza Washington DC-ben. Ezek sokszor együttműködnek a zenekarokkal vagy egyéb együttesekkel. És vannak a táborok, ezt is fontos megemlíteni, jelentős szerepet töltenek be az egész mozgalomban vagy közösségben. Van a Csipke tábor és a Titi tábor, ezek hívnak Magyarországról zenészeket minden évben. Sok embernek ez egy nagy élmény minden évben, mert egy hét tanulás sokkal több, mint egy kis rendezvény. Azonkívül vannak intézmények, szervezetek, konferenciák, például az amerikai-magyar tanáregyesület konferencia, ami éppen a múlt héten volt.
GM: A koncertekre, meg ezekre a rendezvényekre, fesztiválokra azért nem csak a magyarok mennek el, hanem azok is, akiknek valamilyen magyar gyökereik vannak, és nagy szerepük van abban, hogy Amerikában megismerjék a magyar kultúrát. Mondtad, hogy mindenki megkérdezi, hogy ki honnan származik, hiszen mindenki valahonnan jött Amerikába. Mennyire ismerik a magyar kultúrát, vagy mennyire népszerű, keresik-e. Bartók nevét biztosan mindenki ismeri, de kifejezetten a világzenében a magyar zenének milyen helye van?
BZ: Nehéz megmondani, nem mondanám, hogy nagyon ismert. Ha összehasonlítjuk mondjuk a bolgár népzenével, azért kevésbé ismert – nagy általánosságban fogalmazva. Nyilván ez teljesen személyfüggő – az adott ember milyen családban nőtt fel, milyen kulturális eseményekre járt. De azért nem annyira ismert a nem magyarok közt. Van néhány kórus, ezt még nem emeltem ki, mondjuk a Kittka, vagy a Duna jó példák a nyugati parton arra, hogy énekelnek 25 nyelven, ukrán, albán, bolgár, görög, török, orosz nyelven, nem sorolnám fel az összeset. Ha van nekik egy lemezük és húsz szám van rajta, akkor azok közt egy magyar szám is lesz. De ez nem jelenti, hogy ők nagyon elmélyednek ebben a repertoárban, lehet, hogy csak ezt a számot ismerik. De hogyha sok ezer ember jár az ő koncertjükre, az nagyon sokszor az első benyomás. Vagy első tapasztalat a koncertközönségnek hallgatni egy magyar valamit, akkor is, hogyha az egy feldolgozás, és nem magyaroktól hallják.
GM: Ugye, amit te hoztál lemezt, ez a Bozzay Zina és a Vadalma, a Bodzavirág zenéje – ezen különféle tájegységekről hozol zenét. Mi is erről a lemezről fogunk játszani. Mik azok a számok, amiket választasz?
BZ: Hát nem lehet kihagyni az Esik esőt, mert ez mindenkinek a kedvence, az első szám a lemezen, ez a legismertebb szám. Ez mindenkinek nagyon tetszett valamiért. Nekem is tetszik persze, de mindig olyan érdekes azt látni egy zenésznek, hogy a sok szám közül melyek lesznek a legismertebbek. Ez egy szép erdélyi népdal, és nem hagyományos kísérettel hangzik el. Talán a Régi szeretőmér’-t is javasolnám, ez egy moldvai, guzsajas népdal. Ez egy gyorsabb tempójú, bulihangulatú szám, vannak benne hagyományos elemek is, de van például egy improvizációs rész, egy nagy hegedűszóló, és ez már nem teljesen tartozik hagyományba. A Kaszálimba’ is Moldva, ez egy ballada, és jó példa arra, hogy ennek nem lenne hagyományos hangszeres része, mert a balladákat acapella énekelték az emberek. Pont emiatt az volt a feladat, hogy kitaláljak valami keretet, valami támogatást a dalnak. Annyira középkori hangzása van magának a dallamnak meg az egész balladahagyománynak, ezért úgy gondoltam, hogy illik hozzá egy ilyen középkori kíséret, tehát hogy vonatkozik arra az időszakra.
GM: Ezt a három dalt fogjuk meghallgatni Bozzay Zina és a Vadalma lemezéről, amelynek az a címe, hogy Music of Elderflowers, vagyis a Bodzavirág zenéje. Én köszönöm szépen, hogy itt voltál velünk, a mai beszélgetés vendége Bozzay Zina zenész, zeneszerző, népdalénekes volt. Köszönöm és nagyon sok sikert kívánok a további munkádhoz!
