Van egy szobor Bostonban. Persze nem csak egy van, de van egy, ami nekünk fontosabb a többinél… Miért pont Bostonban jött létre az egyik legnagyobb magyar közösség az Egyesült Államokban, hogyan őrzik magyarságukat, tradícióikat, hogyan működik a magyar egyesület, a magyar iskola? És hogy hol is található az említett szobor és miért is fontos – ezekről és még megannyi témáról beszélgettünk Katona Csaba történésszel.
Görög Mása (GM): A harmadik nagy hullám, amikor sok magyar került ki Amerikába, 1956-ban volt, és ennek nagyon sok jele van még mindig Amerikában. Nemcsak azért, mert az akkor kikerültek nagyon komoly kapcsolatot ápolnak az óhazával, hanem azért is, mert például Bostonban egy nagyon izgalmas szoborral találkozhatunk. Ennek a szobornak és a magyar egyesületnek a története kifejezetten érdekes. Miért fontos az amerikaiaknak is ez a szobor? Mert hogy nekünk miért fontos, azt értjük, de hogy az amerikaiak miért büszkék erre, az egy nagy kérdés. Itt van most a stúdióban Katona Csaba történész, aki konkrétan erről a szoborról írt egy tanulmányt, és foglalkozott ezzel a témával, úgyhogy a legjobb, hogyha tőle kérdezzük meg. Szeretettel köszöntöm.
Katona Csaba (KCs): Nagy örömmel beszélek erről a témáról, mert közel áll a szívemhez minden tekintetben.
GM: Nézzük meg először az egyesületet, ami Bostonban létrejött. Bostonban már azelőtt is éltek magyarok, hogy az ’56-osok kikerültek oda, de mitől lett Boston egy magyar központ?
KCs: Boston nagyon sok magyar menekültet fogadott be 1956 után. Volt, aki viszonylag hamar ide került, mások számos sorstársukhoz hasonlóan Camp Kilmeren, a menekülteknek fenntartott táboron keresztül érkeztek Bostonba. Nekem az egyik legfontosabb bostoni kapcsolatom a mai napig Balogh Károly patológus professzor úr. 1930-ban született, legjobb tudomásom szerint a mai napig tanít a Harvardon óraadóként. 1956-ban New Orleansban kezdte meg az orvosi pályafutását. Camp Kilmerből igyekeztek azokat a fiatal, energikus, tanult állampolgárokat a lehető leghamarabb munkához juttatni az Egyesült Államokban, akikről úgy ítélték meg, hogy hasznos tagjai lehetnek az amerikai társadalomnak, ő is ilyen volt. 1958-ban már a Harvardon oktatott, és azért a Harvard mégiscsak a legjobb egyetemek közé tartozik. Rajta kívül számos más magyar érkezett Bostonba, köztük kiemelkedő tudású értelmiségiek és más szakemberek, akik természetesen keresték egymással a kapcsolatot, rendszeresen összejártak. Kialakult egy-két ilyen magyar mag, ahol szót tudtak váltani. Túl a magyarságukon volt egy közös pont az életükben, ez pedig 1956 élménye. Végül is arra az elhatározásra jutottak, hogy egyesületbe tömörülnek, hiszen egyesületként sokkal könnyebb megszervezni a közösségi életet, más a jogi háttér. 1964-ben így jött létre a Bostoni Magyar Egyesület, ami aztán később a Massachusettsi Magyar Egyesület nevet vette fel.
GM: Ennek az egyesületnek a kezdeményezésére jött létre ez a szobor. Miért különleges? Mert ugye van más ’56-os szobor is Amerikában, de ez a bostoni szobor egészen különleges.
KCs: Ez egy alulról jövő kezdeményezés. Azt ne felejtsük el egy pillanatig sem, hogy van egy sajátos helyzet az egyesület, illetve az akkori Magyarország között. Fogalmazzunk úgy, hogy az 1949 után kiépült egypártrendszer nem pártolta az emigráns egyesületeket, a hivatalos magyar állam, illetve az egyesület közötti viszony nem volt baráti. Ugyanakkor azonban az egyesület tagjai nagyon-nagyon fontosnak tartották, hogy ápolják ’56 emlékét, ráadásul a nyolcvanas évek elején az alapításától számított időszakot tekintve a legnagyobb válságát élte át az egyesület, belső torzsalkodás, elnökválasztás körüli viták, bírósági eljárások. Ebből kerestek egyfelől kiutat, másfelől pedig közeledett a forradalom 40. évfordulója, és úgy ítélték meg, hogy amivel meg tudnak emlékezni egykori bajtársaikról, az egy olyan szobornak a felállítása, ami egész Bostont emlékeztetni tudja arra, hogy miről szólt 1956-ban a magyar forradalmárok kiállása. Ami egyfelől persze szólt Magyarország függetlenségéről, de amit nagyon helyesen észrevettek az egyesületnél, hogy az alapvetően liberális és patrióta Amerikában nagyon-nagyon fontos értéket képvisel az általános emberi szabadságjogoknak a tisztelete. Márpedig 1956 a szabadságról is szólt. Ezzel tudták megszólítani az amerikaiakat.
GM: 200 ezer körüli magyar hagyta el annak idején Magyarországot, nagyon sokan Nyugat-Európában maradtak, de nagyon sokan eljutottak Amerikába, ahol szétszóródtak. Mégis Boston központi része lett a magyarságnak. Az Ön cikkében olvastam, hogy New Yorkból a kicsit emberibb Bostonba költözünk – mondták még a XIX. században. Tulajdonképpen ez az emberi azt jelenti, hogy egy kicsit kevésbé amerikás arc? Ezért lehetett vonzó az Európából ’56 után érkező magyarok számára is?
KCs: Én azt gondolom, hogy igen. Az emberi szó itt nem teljesen azt jelenti, amit eredeti jelentése szerint tulajdonítunk neki, hanem sokkal inkább azt – ahogy mondani szokták –, hogy Boston talán a legeurópaibb amerikai nagyváros. A keleti part egyik hagyományos központjáról, Massachusetts állam egyik legfontosabb városáról beszélünk. Itt nagyon-nagyon fontos a mai napig az ír jelenlét. Nem véletlenül hívják például a kosárlabdacsapatot Boston Celticsnek. Valóban, ha valaki elmegy Bostonba, akkor a mai napig azt tapasztalhatja, hogy az amerikai felszabadultság, az amerikai modernitás, az amerikai célracionalitás ötvöződik az európai jellegű viselkedésformával, kultúrával. Ha valaki Európából Amerikába teszi át a székhelyét bármilyen oknál fogva – legyen az magánéleti vagy politikai –, akkor megkockáztatom, hogy Bostonban könnyebben leli meg a helyét, kevésbé éri kulturális sokk, mintha máshova megy.
GM: Aki elment ’56 után, azért ment el, mert itthon már nem tudott maradni, vagy nem akart maradni. Milyen volt a fogadtatás? Azt tudjuk, amit Ön is mondott, hogy Amerikában a szabadságért való küzdés egy nagy érték. Viszont az adott korszak eléggé paranoid időszak volt ahhoz, hogy jól megnézzen például a CIA bárkit, aki bekerül az országba. Az ’56-os magyarokkal szemben ez a fajta kettősség mennyire volt érzékelhető?
KCs: Ezt a célt szolgálta az imént említett Camp Kilmer nevezetű tábor, ami gyakorlatilag egy szűrőként szolgált itt. Ne arra gondoljunk, hogy a csúnya gonosz amerikaiak hogy bántak a szabadságharcosokkal, hanem a saját elemi biztonságukat igyekeztek azáltal biztosítani, hogy úgymond megnézték, ki az, akit befogadnak az országba, illetve, hogy milyen feltételekkel. Mint az előbb említettem, hogyha valaki fiatal volt, családos volt, kész volt nyelveket tanulni, jól képzett volt, akkor előtte szélesebbre tárultak a kapuk, mert abból indultak ki, hogy kialakulhat egy win win szituáció, az új életet kereső fiatalok megtalálhatják az életüket az Egyesült Államokban, ugyanakkor a munkájuk révén pedig az ország hasznos polgárai lehetnek. Azt kell mondjam, hogy a legtöbb magyar emigráns, főleg Boston esetében ez különösen igaz, ezt az utat járta be, és nem okozott csalódást az őt befogadó országnak, és akkor még finoman fogalmaztam.
GM: A bostoni közösségről beszélünk a szobor kapcsán, de nyilván az emberi háttér meg a környezet nagyon fontos. Ahhoz, hogy valaki könnyen beilleszkedjen, nagyon nagy segítség az, hogyha már vannak ott olyanok, akik tudják segíteni. ’56-ban nagyon sokan érkeztek egyszerre. Mennyire volt fogadóképes, vagy mennyire volt lelkes ettől a már ott élő magyar közösség, hiszen nagyon sok új ember jelent meg, akik friss híreket hoztak az országból egyrészt, másrészt pedig nagyon sok emberrel kellett egyszerre foglalkozni. Ami biztos, hogy nem lehetett egyszerű.
KCs: Itt egy sajátos kettősség érvényesült. Az egyik az, hogy a már Bostonban vagy Boston környékén, Massaschusettsben élő magyarok szeretettel fogadták az újonnan érkező honfitársakat. Ugyanakkor azonban kiütközött több ponton is egy sajátos kulturális különbség. Akik 1945 után pár évvel emigráltak vagy akár a két háború között, tulajdonképpen sajátos zárványként az akkori idők viselkedésformáit, gesztusait, megszólításait hordozták. Az egy klasszikus történeti megállapítás, hogyha valaki kiszakad az őt övező kulturális közegből, és elmegy egy olyan helyre, ahol kisebbségben lesz ezzel, akkor szükségszerűen konzerválja a korábbi állapotokat, hiszen az a fajta változás vagy fejlődés, ami a nagy egészben megtalálható, itt nem mutatkozik meg. Például volt olyan ’56-os emigráns pesti srác, aki azt mondta, hogy számára teljes döbbenet volt, amikor elé állt egy nála húsz évvel idősebb magyar, és behajlítva a kezét könyökben, derekát meghajlítva szervusz, kérlek öcsémurammal köszöntötte. Ez a tizenvalahány év, ami eltelt ’45-től ’56-ig, elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, egy filmből lépett ki az illető. Tehát itt is volt egy olyan kulturális kettősség, hogy a ’45 előtti világnak a hordozói meg a 45-56 közötti világnak a hordozói között volt egyfajta distancia, de ezen túl tudtak lépni. A másik, ami nagyon-nagyon fontos dolog volt, és egy percig se felejtsük el, hogy az Egyesült Államok gondolkodó közvéleménye részéről az ’56-os magyar forradalmárokat rendkívüli szimpátia övezte. Részben Boston városa, részben Massachusetts állam, részben pedig az utca embere nagyon is nyitott volt a magyarok bostoni jelenlétére, és támogatólag léptek föl. Nagyon nem mindegy, hogy az a közeg, ahova érkezem, az befogadó vagy elutasító.
GM: Akkor tudja az ember könnyebben megvetni a lábát, hogyha nem kell minden egyes lépésével bizonygatnia, hogy neki van létjogosultsága itt lenni. Én nem tudom, hogy az amerikai mennyire befogadó közeg, de az én ismerőseim, akik kint jártak, egy nagyon erőteljes kettősséget tapasztaltak. Egyrészről mindenki mindenkivel „wellcome”, de úgy különben meg mi amerikaiak vagyunk…
KCs: Amerikai egy sajátos világ ilyen tekintetben. Nagyon nehéz lenne azt észérvekkel alátámasztani, hogy Amerika ne legyen befogadó, mert lássuk be, hogy Kolumbusz óta folyamatosan arról szól a dolog, hogy emberek érkeznek ide, tulajdonképpen a világ népeinek vagy nemzeteinek olvasztótégelye. Ugyanakkor valóban ott is kialakult egy olyan réteg, amelyik úgy gondolja, hogy vannak a tősgyökeres amerikaiak, és vannak, ahogy a magyar falvakban mondani szokták, „gyüttmentek”. Embere válogatja, hogy kihez hogy viszonyulnak. Tegyük hozzá, hogy Amerika óriási. Ne felejtsük el, hogyha mondjuk Texast ráhelyezzük Európa térképére – és csak egyetlen államról beszéltünk –, akkor az embert valósággal sokkolja a méretbeli különbség. Nagyon nehéz arról beszélni, hogy az Egyesült Államok egységesen milyen, mert egy Floridát összevetve egy Texasszal vagy egy Massachusetts-szel azt gondolom, nemhogy zongorázni nem lehet a különbséget, egy komplett hangversenyzenekar sem lenne elég hozzá.
GM: Nyilván nem volt kapcsolat a Magyarországon regnáló párturalmi rendszer és a megalakult egyesület között, hiszen azért jöttek el, mert azt a fajta rendszert nem tudták vagy nem akarták elviselni. Kik voltak, akik támogatták ezt az egyesületet? Mert azért ahhoz, hogy létrejöjjön egy egyesület, ahhoz, hogy például egy hatalmas szobrot állítsanak, pénzre, szervezésre, kapcsolatokra van szükség. Ki kellett alakítani egyrészt egy fenntartható egyesületi formát, másrészt pedig kapcsolatban kellett lenniük a bostoni, illetve magával a massachusettsi önkormányzattal vagy azokkal a szervezetekkel, amelyek tudják támogatni az egyesületet.
KCs: Az alapot az képezte, hogy a Bostonba érkező magyarok nagyon hamar amerikaivá váltak, mégpedig abban az értelemben, hogy Amerikában nimbusza van a self-made mannek, aki a saját tudása, saját ereje révén válik polgárrá. Ne felejtsük el, például a liberális szó eredeti jelentése az angol liberal, a szellemileg és anyagilag független polgárt jelentette. Semmi politikai vetülete nem volt ennek. Azért vagyok szellemileg független, mert anyagilag független vagyok, fenntartom magam. Ez az amerikai eszménynek a mai napig egy fontos fundamentuma, a polgárt ez jeleníti meg.
Az egyesületet saját adományaikból tartották fent elsődlegesen, tehát magyarán fogalmazva: pénzt és munkát nem sajnálva működtették. Rendszeresek voltak az összejöveteleik, rendszeresen tartottak és tartanak ’56 kapcsán október 23-án és ’48 kapcsán március 15-én megemlékezést. Felépítették a kinti cserkészetet, farsangi életet, disznótoros rendezvényeket is tartottak. Azt gondolom, hogy ami a legjobban mutatja az erejét, a szívósságát és összetartását az ottani magyar közösségnek, hogy létrehoztak saját óvodát és iskolát, az úgynevezett Boskolát, ami a Boston meg az oskola szóból lett összevonva. Szombatonként tanítottak akár teljesen magyar, akár vegyes házasságból származó gyerekeket, és tanítanak a mai napig is. És rögtön hozzáteszem, hogy ez nem csak Bostonban van így, ezt megtapasztaltam New York mellett is. Olyan tantárgyakat tanítanak magyar nyelven, amelyek az ő amerikai magyar kettősségüket táplálni tudják. Nem tanítanak magyar nyelven mondjuk kémiát vagy fizikát, azt megtanulják az iskolában angol nyelven. De ilyeneket, hogy néprajz, irodalom, történelem, ezt viszont tanítják. Az egyesület persze pályázott ide, pályázott oda, de elsődlegesen a saját tagságának az önerejéből tartotta és tartja fönt. Azt gondolom, hogy ez nagyon nagy dolog, mert nem kell elszámolni senkinek.
Ami a szobrot illeti, ott is létrejött egy szoborbizottság Kristóf Iván ’56-os menekült vezetésével, és ez a szoborbizottság egyrészt felszólított minden tagot, az akkor már Massachusettsi Magyar Egyesületté bővült szervezetnél, hogy erejéhez és lehetőségéhez mérten anyagilag támogassa a szobor felállítását, de körleveleket is írtak, adománygyűjtésbe kezdtek kifejezetten a szoborra. És a világ minden tájáról érkezett a pénz.
GM: ’80-ban vetődött fel először, hogy ezt a szobrot fel fogják állítani, a forradalom 25. évfordulójáról szerettek volna vele megemlékezni. Magyarországon 1980-ban még nem volt az a helyzet, hogy az ’56-os hősökről megemlékező ünnepséget tartottak volna.
1980-ban már egy jó ideje az óhazától elszakadva éltek ezek az emberek. Mennyire ragadtak bele abba a Magyarországról való elképzelésbe, amiből elmentek, vagy mennyire volt ez már egy jobban átjárható, mégiscsak valamennyire kapcsolattartóbb időszak, mint az előző?
KCs: Én sokkal nyitottabbnak látom. Mondok erre egy egyszerű példát. Ha jól emlékszem, ’88-ban volt Romániában egy földrengés. Akkor például az egyesület, amelyik természetesen kapcsolatot tartott fenn a többi közép-kelet-európai nemzetnek az egyesületeivel is Bostonban, gyűjtést indított. Külön hangsúlyozták, hogy nem nézik, hogy az adományok, amiket összeszednek magyar vagy román nemzetiségű emberhez kerül, hanem egyszerűen kerüljön ahhoz, aki erre rászorul. Ilyen értelemben ez egy nyitott egyesület volt, és a mai napig is az. Példának okáért a mai napig alapszabályként kezelik, hogy az egyesületen belül nem politizálunk. Ugye ’89 után változott a világ. Innentől kezdve a magyar állam úgymond a szövetségese az egyesületnek, és ez tényleg így működik a mai napig. Az egyesület keretein belül nem engedik meg a politizálást. Ne ilyen parancsuralmi dologra gondoljunk, alapelvként tekintik, hogy mi itt a közös magyar gyökereink miatt jövünk össze, a politika pedig szétzilálná az egyesületet, ezt nem engedjük. Van miről beszélni: Hogyan lehetünk egyszerre jó amerikaiak és jó magyarok? Hogyan vigyük tovább a kultúránkat? Mit lehet tenni a második, harmadik generációval, amikor mondjuk valakinek megszületik a gyermeke, vegyes házasságba kerül annak a gyermeke is – hogyan lehet a magyar kultúrát ilyen módon táplálni, továbbvinni? Ezek a kérdések foglalkoztatják az egyesületet. És ami szerintem nagyon fontos dolog, hogy nem ragadtak bele abba hogy „csak” ’56-tal foglalkozzanak. A bostoni, massachusettsi magyar egyesületi életet akarták megszervezni, és jöttek, jöttek, jöttek a fiatalabb generációk képviselői. Hála Istennek, az imént említett Balogh Károly a mai napig az egyesület aktív tagja, nyilván az egyik legidősebbként. A mai vezetőség jóval fiatalabb emberekből áll, és az egyesület döntő többsége ma már nem politikai emigránsokból tevődik össze, hanem olyan magyar középgenerációs meg fiatalemberekből, akik gazdasági, családi okok vagy bármi egyéb miatt mentek ki Amerikába. Ilyen értelemben az egyesület tovább tudott élni és meg tudott újulni.
GM: Majd egy kicsit beszéljünk a ’89-es időszakról is, de először még jussunk el a szobor felállításáig. Először egy kopjafát akartak felállítani, ez végül is nem nyerte el a többség tetszését, és akkor egy szobor felállításáról döntöttek. Hogy jött létre maga a szobor? Ki döntötte el, hogy ki fogja megcsinálni?
KCs: Az egyesület ezt elintézte a saját berkein belül, a következő módon: a kopjafa nekünk magyaroknak sokat mond, Amerikában kevésbé lett volna kifejező. Nagyon fontos üzenete volt ennek a leendő szobornak, hogy meg tudja szólítani az amerikaiakat is, hogy emlékeztesse őket arra az áldozathozatalra, ami Magyarországon 1956-ban a világ szeme elé tárult. Így jött az ötlet, hogy egy monumentálisabb alkotás legyen, egy szobor, és a szobor utaljon egyrészt Magyarországra, de utaljon a szabadságért való küzdelemre is. Abban a pillanatban sokkal könnyebben befogadóvá válik az amerikai közeg a szobor üzenetére, a szobor által hordozott értékekre. Fölállítottak egy szoborbizottságot a már említett Kristóf Iván vezetésével, és ez a bizottság meghirdetett egy pályázatot szobortervekre, amit aztán Hollósi György, vagy ahogy kint Amerikában nevezték, Gyuri Hollósi magyar származású szobrász pályázata, terve nyerte el. És ezt a szobrot – miután sikerült összeszedni az adományok meg támogatások révén a komplett összeget, ami a felállításhoz kellett – ő alkotta meg. De nem mindegy, hogy hol, és itt jön be az amerikai kapcsolat: a Liberty Square-en. Nagyon-nagyon fontos a név jelentése, Szabadság tér. Nem véletlenül ide, ez Boston történelmi belvárosának egy kiemelten fontos területe. Ahhoz, hogy Boston önkormányzata hozzájáruljon ennek a szobornak a felállításához, az kellett, hogy az önkormányzat megértse, hogy miről szól a szobor üzenete – de meg is értették! Az amerikai magyar egyesület nagyon okosan járt el, mert például elhelyeztek a szobron egy John Fitzgerald Kennedy idézetet, amit még fiatal szenátor korában mondott. É s Kennedy bostoni kapcsolódási pontjait nem kell itt ecsetelnem. Az idézet ’56-ról szólt, ha jól emlékszem, 1960-ból, amelyben a fiatal Kennedy kiemelte Magyarország szerepvállalását a szabadságjogokért való küzdelemben. Sikerült megnyerni több komoly üzletembert, a civil szféra és a gazdasági szféra kiemelkedő képviselőit, hogy támogassák a szobrot. Így esett, hogy 1986. október 26-án a szobrot átadták, lényegében a 40. évfordulón. És azt kell mondjam, hogy erre a szoborra nemcsak a bostoni magyarok, hanem Boston városa is büszke mai napig. Ez nagyon nagy dolog.
GM: Miért kellett újra felállítani a szobrot?
KCs: A Liberty Square-t egész kevéssel azután, hogy a szobrot ünnepélyesen átadták, felújították. Hogy ne sérüljön meg Hollósi Gyuri alkotása, a szobrot el kellett távolítani a felújítási munkálatok idejére, ami a magyar egyesületet érzékenyen érintette, hiszen épphogy a helyére került, valóban egy frekventált, kiemelt helyre ez az alkotás. Gyakorlatilag rögtön utána el kellett távolítani. Ám valójában, ahogy mondani szokták, ha valaki egyet visszalép, akkor majd hármat előre lép, és itt is ez történt. A szerencse igazából a magyar egyesület kezére játszott. Ugyanis amikor megnyílt a lehetőség arra, hogy a felújított Liberty Square-en ismét felállítsák a szobrot, az 1989 volt. Pont az az év, amikor a magyarországi rendszerváltás folyamata úgymond szárba szökken. Innen jutunk el 1990. március 25-ig, az első szabad választásokig. De ’89-ben már pontosan lehetett tudni, hogy a régóta várt változás eljön. És képzeljék el, hogy a bostoni ’56-osok számára, egyáltalán a bostoni egyesület számára mit jelentett ennek a több évtizedes álomnak a megvalósulása, hogy Magyarország ismét a demokratikus országok soraiba lép, és vége van az egypártrendszer uralmának. Így aztán azt kell mondjam, majdnem szimbolikus dolog, hogy ezt a szobrot, ami a szabadságért és a magyar függetlenségért való küzdelmet jelképezi, másodszor 1989-ben adták át. Ez a kettős átadás valójában hozzáadott a szoborhoz, nem pedig elvett belőle.
GM: Ön nagyon izgalmasan írja le a szobor első átadás előtti felállítását, 300 darabból rakták össze. De nem akarom Ön helyett elmondani.
KCs: A szobrot darabokban szállították Bostonba, és úgy kellett összeállítani. Az ilyen alkotás számos fémdarabból áll össze. A visszaemlékezések megegyeznek abban, hogy még az átadást megelőző este is dolgoztak rajta, hogy átadásra alkalmas állapotba kerüljön. De igazából még befejezni sem sikerült aznap, csak hát ez nem volt látványos, úgyhogy a későbbiekben igazították ki. Mondhatnám, hogy ez egy magyaros történet, de azt gondolom, hogy ennyi belefér. Mivel megvolt az átadás időpontja, mindenképp meg akarták ezt csinálni, és meg is történt. De szépen mutatja azt, amiről beszéltem, hogy mit jelent az, amikor külső, nagyobb támogatók nagyobb ereje híján alapvetően önerőből dolgozik az egyesület, és megcsinálja, képes megvalósítani. Ez a kis történet mutatja igazán az egyesület erejét.
GM: A ’89-es második átadás előtt a szobrot elszállították, akkor már nyilván egészben, és valahol raktározták. Ön leírja, hogy új talapzatra került, ami egy kicsit más értelmet adott a szobornak.
KCs: Igen, ugye ’89, az nem ’86! Innentől kezdve egy újabb üzenete lett a szobornak. Én először 2013-ban láttam ezt a szobrot. Akkor jártam először Bostonban, és azzal a céllal érkeztem, hogy az 1964 óta összegyűlt iratok alapján írjam meg a Bostoni Magyar Egyesület históriáját. Ebben az egyesület támogatott. Tehát amiről beszélünk, hogy mennyire önerőből tartják fenn magukat, az itt is igaz volt. Meghívtak engem Bostonba, és kint voltam öt hétig úgy, hogy megkaptam hatalmas dobozokban az évtizedek alatt összegyűlt iratokat, és annak alapján elkezdtem a könyvet megcsinálni. Balogh Károly úr, aki tényleg atyai támogatóm a mai napig Bostonban. Ő hétfőtől péntekig hagyott engem dolgozni. Kaptam egy lakást Bostontól nem messze, a házam ablaka majdnem a tengerpartra nézett, valami egészen hihetetlen élmény volt ott élni. Hétvégén pedig Károly bátyám elvitt engem Boston legkülönfélébb nevezetességeihez. Illetve Bostonon túl is, mert neki köszönhetem, hogy láttam a salemi boszorkányházat vagy egy polgárháborús csatateret. Ő vitt el először a szoborhoz. Szívmelengetően jó érzés volt ott állni, látni ezt az alkotást, és azt, hogy az arra járó emberek megállnak, elolvassák a feliratait, rácsodálkoznak, sőt fotózkodnak vele. Végigfutott rajtam az a gondolat, hogy mindez milyen érzés lehet Balogh Károlynak, aki akkor volt 83 éves, ’56-ban a totális bizonytalanságban megérkezik Amerikába, megpróbálja először az életét felépíteni fiatal családos emberként. Karriert csinál, mert azért a Harvard oktatójának lenni, ezt nevezhetjük nyugodtan karriernek. Megpróbálja emellett polgárként, civilként, szabadságszerető emberként ápolni ’56 emlékét. Milyen érzés lehet megérni azt, hogy ez a szabadság eljön Magyarországon, és hogy ez a szobor ott van Bostonban, és a bostoniak meg a massaschuttesiek ezt a szobrot tisztelik. Szerintem ez hátborzongatóan jó érzést. Még engem is megérintett, pedig én csak kívülről látom ezt.
GM: Említette, hogy ’89 után megváltozott a világ, nemcsak Magyarországon, nemcsak Közép-Kelet-Európában, hanem azok számára is, akik kint élték meg ezt az itthoni átalakulást. Az csak az egyik része, hogy a magyar kormány nagyon erős támogatást nyújt a külhoni magyaroknak, az amerikai magyaroknak is. Egészen más a viszony, nyugodtan lehet jönni, másképp lehet a hagyományokat őrizni. Mennyire maradt meg ez a diaszpóra, ez a bostoni közösség egységesnek? Hiszen Ön is mondta, hogy egészen más típusú emberek és más célokkal mennek ki ’89 óta.
KCs: Ez így van, de az egyesületnek a közös célja, hogy a magyarok összetartását segítse, illetve, hogy ne hagyja elveszni a későbbi nemzedékek számára azt a fajta kettős kötődést, hogy egyszerre vagyok amerikai, és egyszerre vagyok magyar, hiszen a kettő nem zárja ki egymást. Attól, hogy valaki jó amerikai állampolgár, sőt akár amerikai patrióta hazafi, attól lehet magyar hazafi is és a magyar nemzet büszke tagja. Ezek a célok nem változtak. Nyilván sokkal könnyebb nem ellenszélben dolgozni, sokkal könnyebb úgy, hogy a magyar állam a partnerem és a támogatóm, mint úgy, hogy hivatalosan az „ellenségem”. Amit én tapasztalok kint az az, hogy az elsődleges cél még mindig a magyar kultúra ápolása és a magyar kultúra megismertetése a nem magyar kintiekkel. Nagyon erős nyitottság van ebbe az irányba. Csak egy példa: van például a Bostoni Magyar Tudósklub. A Bostoni Magyar Tudósklubnak a lényege, hogy ahol éppen lehetőség nyílik erre, változó helyszínekkel szervez eseményeket. Legutóbb, ha jól emlékszem, a Northeastern University adott otthont Barabási Albert László előadásának. A Bostoni Magyar Tudósklub úgy működik, hogyha megtudják, hogy Bostonban jár valamilyen tudományág magyarországi művelője, legyen az biológus, kémikus stb., akkor meghívják, hogy tartson előadást. És ez hosszú-hosszú évek óta hagyomány, nekem már kétszer is lehetőségem volt erre, 2013-ban és 2019-ben. Döntően a természettudományok felől közelítenek, de még egy bölcsész is elfért a palettán.
GM: Hogy tapasztalható, könnyebb vagy nehezebb megőrizni a kultúrát ’89 után? Ha valaki úgy érzi, hogy be van szorítva valahová, nem utazhat haza, az egy nagyon erős identitástudat-növelő tényező. Talán jobban odafigyel arra, hogy a gyerekei, a környezete ismerje az ő kultúráját, megismerje a nyelvet. De talán azok számára, akik azért mennek ki, mert jobban szeretnének élni, ki szeretnék próbálni magukat ez nem annyira természetes. Vagy rosszul gondolom?
KCs: Nyilván, ha az embert prés alá helyezik azért „ami” vagy „aki”, tehát olyan dolog miatt, amiről ő nem tehet, és ilyen a nemzetisége, az anyanyelve, az valóban egy erős kohéziós erő, az kovászként működik. Az a tapasztalatom, hogy ez a szorítás elmúlt, de nem erodálta az egyesület működését. Valóban, itt már nincs egy politikai vetület a háttérben, nincs az, hogy egy prés nyomására vetjük egymásnak a hátunkat. Az összetartás azonban mit sem változott, és az egyesület minden tekintetben képes volt megújulni. Egyfelől viszi tovább a hagyományait, ugyanúgy koszorúznak október 23-a körül a szobornál, március 15-én szintén. Együttműködnek ma már a bostoni magyar tiszteletbeli konzullal. Ugyanúgy megtartják a farsangi és a disznótoros bálokat, működtetik a cserkészetet, működtetik a Boskolát, és behozták a modern dolgokat. Az egyesületnek ma már teljesen evidens módon van saját Facebook oldala, azon kommunikálnak. Azt tudom mondani, hogy azokon a zökkenőkön, amiken át kellett lépjenek, és ami magában hordozta annak a veszélyét, hogy az egyesületi élet kiüresedik, szerencsésen átjutottak. Ez viszont már az új nemzedékek érdeme, hiszen ők viszik tovább ma már ezt a stafétát. De rögtön hozzáteszem, hogy az alapítók érdeme is, mert ők meg nyitottak voltak a fiatalokra. Tehát nem abból indultak ki, hogy most jönnek ide más típusú emberek Magyarországról, hanem nagyon-nagyon befogadók voltak. Megint visszautalnék arra, amit mondtam, hogy a politikát az egyesület keretein kívül kezelik. Mindenkinek szabad véleménye van, azt gondol, amit akar, azt mond, amit akar. De amikor az egyesület összeül, akkor az egyesületi asztalnál sem a disznótoroson, sem október 23-án, sem máskor nem kapunk össze, nem beszélünk erről, nem engedjük, hogy a viszály magvát elvessék, azt megoldjuk az egyesület keretein kívül. Mindenkinek jogában áll, ez a szabadság része, de itt ne! És pontosan ez a lényege az egésznek, ez vitte tovább szerintem az egyesületet, hogy nagyon szilárd alapként kezelték, hogy a magyar kultúra ápolása, továbbéltetése, illetve a többségi társadalomban való megismertetése mindenkinek közös érdeke, bármit gondoljon is a politikáról. Én érzem azt a lendületet ebben az egyesületben, hogy ezt még egy pár évtizedig tudja így továbbvinni.
GM: Személyes élményei is kötődnek Bostonhoz, személyes tapasztalata van erről az egyesületről. Mi az a plusz, amit egy kettős kultúra ad azoknak az embereknek, akik ebben élnek?
KCs: A nyitottság nagyon fontos dolog. Réges-régi mondás, hogy ha az ember ismer egy másik nyelvet, akkor olyan szinten válhat részesévé egy másik kultúrának, amit csak a saját anyanyelve ismeretében soha nem tehet meg. Ez egyébként Európában is igaz, ne felejtsük el, hogy mennyire hétköznapi dolog volt még a XIX. században is, még Magyarországon is a többnyelvűség, az a többes tudat, hogy valaki ugyanúgy beszélte mondjuk a szlovákot, a németet meg a magyart. És ha megkérdezték, hogy kicsoda, valószínűleg azt mondta, hogy magyar. De ez jelentett egyfajta nyitottságot. És kint ez abszolút mértékig érzékelhető. Találkoztam olyan családokkal, ahol a család nemhogy két kultúra hordozója, mondjuk az amerikaié meg a magyaré, de van olyan is, hogy az édesapa indiai, az édesanya magyar – és amerikaiak! Láttam, hogy amikor az egyik lányuk érettségi báljára készültek, a klasszikus európai hagyományoknak megfelelően a fiúk fekete frakkban, a lányok gyönyörű fehér csipkés ruhában jöttek. Az indiai édesapa pedig egy indiai nemzeti viseletet vett fel, így jelenítette meg azt, ahonnan ő származik, így tisztelgett az ősei előtt. A bálon az amerikai – és az édesanyja révén magyar – lánya egy magyar fiúval táncolt. Ez a fajta nyitottság szerintem az egyik legfontosabb üzenete ennek a kettősségnek, hogy magyarok vagyunk kint Amerikában, de ez nem szól senki ellen. Ez arról szól, hogy fogadjatok el minket így, és mi is nyitottak vagyunk rátok. Több helyen láttam, hogy például azok a kis torzsalkodások, amik jellemzik Közép-Kelet-Európát, kint Amerikában nem jellemzőek. Abban a hatalmas országban, ott a népek tengerében nem biztos, hogy a kis közép-európai népek képviselői egymásnak feszülnek, hanem sokkal inkább azt látják meg egymásban, ami közös – merthogy rengeteg közös vonásunk van.
GM: Itt Magyarországon mitől lett az Ön számára annyira izgalmas egy bostoni magyar egyesület, hogy elzarándokolt a kedvükért történészként Amerikába, és feldolgozta a történetüket?
KCs: Hát ugye az nem olyan rossz ajánlat, hogy öt hétre menjen ki az ember Bostonba. Tehát ez már önmagában motivációs erővel bír, de azért természetesen ennél több van mögötte, mégpedig egy komoly történészi érdeklődés. Én előtte 2013-ban jártam életemben először Amerikába, elmúltam már 40 éves, és egy konferenciára mentem Jersey állam egyetemére. Ez New Brunswick városában van, ez egy olyan hely, ahol rengeteg magyar él. Főleg 1956 után nagyon-nagyon sokan mentek oda ki, de már a két háború között is. Például döbbenetes élmény volt látni a Magyar Bank feliratot, mert ezt ezen a néven alapították meg, és ma már alig van köze hozzá a magyaroknak, eltelt sok idő, de márkanév, tehát megőrizték így. A reveláció erejével hatott, hogy ezt az amerikai magyar kettős kultúrát megtapasztaltam. Mert teljesen más erről olvasni, mint átélni és látni. Jártam New Yorkban, jártam elég sokat New Brunswickban, és szűk egy évvel ezt követően kérdezte meg előző munkahelyemen, az Országos Levéltárban dolgozó egyik kollégám, Kovács Eleonóra, hogy tudok-e valakit, aki elvállalná, hogy négy-öt hétre kiköltözik Bostonba – oly módon, hogy az egyesület biztosítja ehhez a megfelelő hátteret –, és záros határidőn belül az ottani iratanyag alapján megírja az egyesület történetét. Egy percig nem gondolkodtam rajta, mondtam, hogy tudok, és ez én volnék. A következő lépés az volt, hogy a már nem először emlegetett Balogh Károllyal találkoztam Budapesten. Károly bátyámmal beszélgettünk egy keveset, majd megerősítette, hogy úgy ítéli meg, alkalmas vagyok a feladatra. Így esett, hogy 2014 nyarán kimentem öt hétre Bostonba. Két éven belül megszületett maga a kötet, a Massaschusettsi Magyar Egyesület története. Nagyon-nagyon sok tapasztalattal gazdagodtam annak révén, hogy kint lehettem. Azóta többször jártam az Egyesült Államokban, Bostonban legalább négy alkalommal, és remélem, hogy még leszek is ott sokszor.
GM: Beszélgetőpartnerem Katona Csaba történész volt.
