Az amerikai-magyar diplomáciai kapcsolatok 100 éve
Bár a magyar-amerikai kapcsolatok jóval 1921. előtt indultak, a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat csak 1921-ben írta alá Magyarország és az Egyesült Államok. Hogy pontosan hogyan történt az első világháború és a Trianon utáni diplomáciai kapcsolatfelvétel, hogy mi jellemezte az akkori diplomáciai viszonyokat, illetve hogyan alakultak a diplomáciai kapcsolatok a két világháború között, majd a második világháború alatt és után egészen az 1989-ben végbement rendszerváltásig, majd egészen napjainkig – erről beszélgetett Magyarics Tamás külpolitikai szakértővel, Amerika-kutatóval, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatójával és volt diplomatával Görög Mása.
Görög Mása (GM): Vágjunk bele, kezdjük a legelején: hogyan és milyen módon alakultak a kapcsolataink, mi vezetett ahhoz, hogy végre megszülethetett 1921-ben a két ország közötti diplomáciai kapcsolat?
Magyarics Tamás (MT): Az első világháborút követően az Egyesült Államok, illetve a szenátus köztudottan nem ratifikálta a Párizs környéki békeszerződéseket, és ennek megfelelően az Egyesült Államok Németországgal, Ausztriával és Magyarországgal hivatalosan 1921 nyaráig háborús állapotban volt, akkor külön békét kötött ezzel a három országgal, és ekkor történt meg a hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvétel Magyarország és az Egyesült Államok között. Távoli országokról volt szó, az Egyesült Államok politikailag visszavonult a világ ügyeiből, legalábbis olyan szempontból, hogy nem csatlakozott a Népszövetséghez. Bizonyos fajta protekcionizmust folytatott. Magyarországot elsősorban a ’21-es és a ’24-es bevándorlási törvények érintették. A ’24-es bevándorlási törvény az úgynevezett kvóta törvény. Azt jelentette, hogy minden egyes népcsoportnak mindössze 2 százalékát engedték be az Egyesült Államokba hivatalosan, az 1890-es népszámlálás alapján. Mivel 1890 előtt nagyon kevés magyar élt az Egyesült Államokban, alig-alig történt kivándorlás, illetve úgynevezett minőségi kivándorlás vette kezdetét. Többek között fizikusok, tudósok, zenészek, nagyon sok művész – jól ismert, hogy Hollywoodba nagyon sokan mentek, különböző stúdiókban sokan dolgoztak –, illetve a ’20-as, ’30-as években kerültek Amerikába azok a tudósok, John von Neumann – Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és így tovább, akik aztán később nagyon fontos szerepet játszottak a Manhattan projektben. Az Egyesült Államok a világháborút úgy tudta befejezni, hogy atommonopóliumra tett szert. Tulajdonképpen a ’20-as, ’30-as években a diplomáciai kapcsolatok takaréklángon égtek. Az igazság az, hogy az amerikai diplomáciának meglehetősen jó véleménye volt a Bethlen-kormányzatról, és a pengő konszolidációja nagyon nagy részben amerikai segítséggel történt meg. Hivatalosan népszövetségi kölcsön volt, de gyakorlatilag brit és amerikai pénz állt mögötte, és az amerikaiak nagyra értékelték, hogy a Bethlen-kormányzatnak sikerült Magyarországot gazdaságilag talpra állítani, illetve a ’30-as években kezdődött egyfajta lejtmenet, bár még ekkor is elég jó véleménnyel voltak. John Flournoy Montgomery írt erről könyvet, aki követ volt ebben az időszakban, legalábbis a ’30-as évek nagy részében, ő volt az, aki a könyvében eloszlatta, vagy megpróbálta eloszlatni Magyarországról az utolsó csatlós imázsát. A második világháború kezdetekor, ’39-ben az Egyesült Államok nem lépett be a háborúba, hanem semleges maradt, ami azt jelentette, hogy a diplomáciai kapcsolatok ’41 decemberéig változatlanul megvoltak Magyarország és az Egyesült Államok között. Amikor a Pearl Harbor-i támadás után Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak, a magyar miniszterelnök, Bárdossy László is behívatta az amerikai nagykövetet, Claiborne Pellt, és közölte vele, hogy beállt a háborús állapot Magyarország és az Egyesült Államok között. Pell megjegyezte, tudja, hogy Magyarország milyen nagy nyomás alatt van, és hát ennek megfelelően értékeli ezt a félig-meddig hadüzenetet, amire állítólag Bárdossy nagyon önérzetesen azt mondta, hogy Magyarország abszolút önállóan cselekedett. Erre azt válaszolta Pell, hogy hát akkor rendben van. Érdekes módon, amikor Pell elutazott, egyfajta demonstráció zajlott le. Az utolsó egy-két napot az egyik Duna-parti szállodában töltötte, és amikor elment, a korabeli híradások szerint a szállodának az előcsarnoka tele volt virággal, csokoládéval. A magyarok kifejezték a szimpátiájukat.
Ehhez az egész történethez tartozik egy nyilvánvalóan apokrif történet, de a helyzetnek a fonákságát jól jellemzi: Amikor Frank Roosevelt megkapta a magyar hadüzenetet, nem értette, hogy Magyarország miért üzent hadat az Egyesült Államoknak. Még egyszer hangsúlyozom, ez egy apokrif történet, de jól jellemzi az egész szituációnak a félig-meddig szürrealitását. Frank Roosevelt behívatta az egyik tanácsadóját, és megkérdezte, hogy mi ez az egész helyzet, és Magyarország most milyen államforma, azt se tudom, hogy most királyság-e. Az asszisztens válaszolt, hogy királyság. De ki a király? Hát nincsen király. Hát ki van az ország élén? Horthy Miklós tengernagy, admirális. Hát akkor Magyarországnak hadihajói vannak, hadiflottája és kikötői. Nem, Magyarországnak nincsen hadiflottája és nincsen kikötője. Erre Roosevelt azt mondta, hogy hát össze akar engem zavarni, mert azt mondja, hogy Magyarországon királyság van, amit egy admirális vezet, akinek nincsen hajóhada. És akkor kivel van bajuk? Az asszisztens mondja, hogy hát tulajdonképpen velünk nincsenek. Az angolokkal? A franciákkal? Hát azokkal sincsen, hanem a románokkal. És remélem, hadat üzennek Romániának! Azt nem tehetik, mert együtt harcolnak a németek oldalán.
Szóval ez jellemezte a helyzetet.
Kicsit komolyabb téma, és ezt nagyon fontos megjegyezni: A második világháborúban az Egyesült Államok Közép-Kelet-Európát gyakorlatilag leírta. Kezdettől fogva az volt a véleménye az amerikaiaknak – és itt voltak viták a britekkel –, hogy ez a térség nem fontos az Egyesült Államok számára, a legitim szovjet biztonsági érdekeket kell itt figyelembe venni. Az Egyesült Államok nem fog itt komoly erőfeszítéseket tenni, főleg nem emberanyagban, anyagi értékekben. Ennek megfelelő döntés született a második front megnyitásáról Normandiában, nem pedig a Balkánon, és aztán végül a Jalta. A Jalta szindróma úgy égett bele az embereknek a tudatába, hogy ott Roosevelt eladta Közép-Európát, de gyakorlatilag nem adott el semmit. Egyrészt nem volt mit eladni, másrészt a stratégiai döntés Teheránban született. Jaltában abban egyeztek meg, hogy a háború után a felszabadított országokban demokratikus választásokat tartanak, és minden országnak joga lesz eldönteni, hogy milyen államformában kíván élni. Már ’45 februárjában lehetett látni, hogy a szovjetek nem nagyon fogják ezt tolerálni. Előtte már közismertté vált Sztálinnak az a mondása, hogy minden országnak addig terjed majd a befolyási övezete, ameddig a katonái eljutnak. Tehát ez eleve egyfajta piár dolog volt, ennek megfelelően ’45 után az amerikaiak annak ellenére, hogy hivatalosan volt egy Szövetséges Ellenőrző Bizottság, aminek szovjet vezetője volt, először Szviridov altábornagy, aztán később Vorosilov. Az amerikaiak nem tettek nagyon nagy erőfeszítéseket arra, hogy ellensúlyozzák az országnak az úgynevezett szovjetizálását. Ami azt jelentette többek között, hogy a szovjetek nagyon jelentős mértékben támogatták a baloldali pártokat, elsősorban a kommunista pártot. Amikor például a 47-es választások előtt a Kisgazdapárt segítségért folyamodott az Egyesült Államokhoz, akkor kerek percre elutasították azzal, hogy az amerikaiak nem akarnak beavatkozni a magyar belpolitikába. Nyilvánvaló, hogy ahol érdekük volt, ott igen. Csak hogy egy példát mondjak: Ebben az időben, a ’40-es évek második felében az amerikaiak elég jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy Olaszországban ne a baloldaliak jussanak hatalomra, a kereszténydemokratákat pénzzel, paripával, fegyverrel segítették. Magyarul gyakorlatilag feladták Magyarországot, és átengedték a szovjet érdekszférába.
’48 után minimálisra csökkentek a kapcsolatok. Egyrészt kölcsönösen kiutasítgattak diplomatákat, különböző megszorító intézkedéseket vezettek be egymás ellen, pl. hogy hány kilométerre lehet elhagyni Washingtont, illetve Budapestet. Voltak különböző incidensek, például egy amerikai repülőgépet, amelyik Romániából a magyar légtérbe tévedt (vagy nem tévedt), földre kényszerítettek. Elfogták a pilótákat, őket később visszaszolgáltatták, de a gépet nem. Az amerikai tulajdonú vállalatok vezetői ellen koholt vádakkal pereket indítottak. Híres volt a MOL elődje, a Magyar Olajipari Társaság elleni per, amiben azzal vádolták az akkori menedzsmentet, köztük amerikaikat, hogy szabotálják a termelést. Magyar vezetőket ki is végeztek, amerikaiakat börtönbe zártak, később, az ’50-es évek elején pedig kicserélték, elengedték őket.
Szóval a ’48-tól ’53-ig, ’55-ig terjedő időszak volt a mélypont a kapcsolatok történetében. Valóban minimálisra csökkentek a diplomáciai kapcsolatok. Az amerikaiak a magyar diszkriminációs lépésekre válaszul bezáratták többek között a Clevelandi és a New York-i főkonzulátusokat. ’56-ban tényleg egy minimális létszámmal voltak az amerikaiak jelen. A Kádár-rendszerben Berecz Jánostól kezdve sok mindenki írt arról, hogy az amerikaiaknak benne volt a keze az eseményekben. Ma már tudjuk, hogy egy darab CIA-ügynök volt Magyarországon, és az amerikaiak azon kívül, hogy korábban mindenfajta léggömb akciókkal kísérleteztek, illetve a Szabad Európa Rádión, a Szabadság Rádión, az Amerika Hangja Rádión keresztül tájékoztatták a magyarokat – ezek félig-meddig propagandaadások voltak. Tulajdonképpen nem tettek semmit azért, hogy ez a helyzet megváltozzon, illetve a hivatalos retorika keményedett ’53 után, amikor Eisenhower lett az elnök és John Foster Dulles a külügyminiszter. Akkor elég sokat beszéltek a rab népek felszabadításáról, a kommunizmus visszaszorításáról. Gyakorlatilag azonban semmi különösebb dolog nem történt. Majdnem ilyen operettképzés, cserekiképzés volt Bajorországban a magyar menekültek között. A magyar menekülteknél ebben az időszakban két nagyobb csoportot különböztethetünk meg, a 45-ösöket és a 48-asokat. A ’45-ösök főleg volt katonatisztek, köztisztviselők, akik nem akarták bevárni a szovjet inváziót, a ’48-asok pedig érdekes módon a mérsékelt baloldaliak voltak, akiket visszaszorítottak. A két csoport nem volt azonos platformon. A 47-48-as emigrációnak az egyik fő alakja Nagy Ferenc miniszterelnök volt. Szabó Zoltántól kezdve nagyon sok prominens ember távozott akkor Magyarországról. Minden ellenkező híreszteléssel szemben – még egyszer mondom – az Egyesült Államok nem idézte elő ’56-ot. Az ’56-os eseményekben játszott szerepe érdekes módon kicsit ellentmondásos volt, mert hivatalosan abszolút mértékben távol tartották magukat az eseményektől. A leghíresebb hivatalos megnyilvánulás a külügyminiszternek, Dullesnak az október 27-én a texasi Dallasban elmondott beszéde volt, ahol többek között azt mondta, hogy itt nemcsak a magyar, hanem a lengyel eseményekről is szó van, és hogy az Egyesült Államok nem tekint ezekre az országokra mint potenciális szövetségesekre. Ezt gyakorlatilag úgy értékelték, hogy „zöld utat” adott a szovjeteknek, hogy az amerikaiak nem fognak semmit sem tenni, ha az oroszok úgymond rendet tesznek a saját házuk táján. Nemcsak ők, hanem a britek is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ez magyar belügy. Az akkori magyar nagykövet, Kós Péter az ENSZ-ben kijelentette, hogy a szovjet katonáknak az október 24-i behívása az abszolút legitim Nagy-kormány által történt, és emiatt ez magyarországi belügy. A britek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a legitim kormány hívta be a szovjet katonákat, hogy úgymond a zavargásoknak vessenek véget, ezért ők nem fognak semmifajta komolyabb lépést tenni ebben az ügyben. Az igazság az, hogy itt főleg stratégiai meggondolásokról volt szó. A britek főleg attól féltek – erről egy külügyminisztériumi irat is keletkezett –, hogy ha a szovjetek esetleg vereséget szenvednek, vagy arra kényszerülnek, hogy kivonuljanak Magyarországról, plusz még talán Lengyelországból is, akkor egy hatalmi vákuum keletkezik Közép-Európában, amit nyilvánvalóan a németek fognak betölteni, és ez nem érdeke Nagy-Britanniának. Tehát magyarul a szovjet közép-európai jelenlét, a szovjet birodalom, a kliens államoknak a csoportja teljes mértékben kényelmes volt a nyugatiaknak. Később született is tanulmány A kényelmetlen forradalom címmel. A nyugatiaknak ez egy kényelmetlen ügy volt. Erkölcsileg ki kellett állni, viszont nyilván stratégiailag, katonailag ez egy olyan kérdés volt, amit nem lehetett megoldani. Ennek megfelelően az amerikaiak később főleg arra használták föl a magyar kérdést, hogy a szovjeteket támadják éveken keresztül, illetve Magyarországnak az ENSZ-tagságát ’63-ig megvétózták. Minden évben szavaznak a közgyűlésen, hogy az egyes országok mandátumát elismerik-e, vagy nem, az amerikaiak mint a Biztonsági Tanács egyik állandó tagja, ’63-ig mindig megvétózták Magyarország tagságát. Tehát ez az ’56-’63 közötti időszak megint csak egy újabb mélypont. Viszont háttérben megkezdődtek a tárgyalások, és többek között a ’63-as amerikai vétó elmaradása azt is jelentette, hogy az amerikaiak egyfajta alkut kötöttek a magyarokkal, illetve a szovjetekkel is, hogy a magyarok kiengedik a politikai foglyokat, és ennek megfelelően az amerikaiak nem fognak tovább vétózni. A ’60-as években hosszú és bonyolult tárgyalások kezdődtek a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok helyreállítása érdekében. A magyaroknak nagyon nagy szüksége volt a nyugati technológiai transzferre, pénzügyi kérdéseknek a tisztázására. A ’20-as évektől kezdődően voltak különböző viták, pl. a magyar városoknak nyújtott amerikai kölcsönökről, az amerikai gép ügyéről, a ’48 utáni kártalanítás nélküli államosításról. Ugye viszont az amerikaiak az úgynevezett aranyvonattal elég sok értéket elvittek magukkal, plusz ott volt még a korona kérdése. Illetve ’56 után nagyon fontos politikai kérdés volt Mindszenty József hercegprímásnak a jelenléte az amerikai nagykövetségen. Tehát ezek a kérdések mind egycsomagban napirenden voltak.
A Mindszenty-kérdés egy bizonyosidő múlva kényelmetlenné vált az amerikaiak számára is. Először is ők nem csináltak precedenst ebből. Egyedül Mindszenty József kapott menedékjogot, se a britek, se a franciák, se az amerikaiak nem engedtek be követségükre embereket annak ellenére, hogy voltak próbálkozások, hogy odameneküljenek emberek. De abszolút mértékben elzárkóztak ettől, mert nagyon sok diplomáciai bonyodalmat okozhatott volna. Mindszentynek a jelenléte akkor vált kicsit problematikussá az amerikaiaknak, amikor a normalizálási folyamat elkezdődött. Addig, amíg Mindszenty az amerikai nagykövetségen, Budapest közepén tartózkodott, a magyar kormány sem tudott bármilyen módon kiegyezni a katolikus egyházzal. Nem tudtak kinevezni új hercegprímást és így tovább. Ennek megvoltak az erkölcsi és politikai vonzatai. Végül aztán 1967-ben született döntés a diplomáciai kapcsolatok legfelsőbb szintre történő emeléséről, de ez egy évvel elodázódott, mert az akkori magyar ügyvivő, Radványi János és egy másik diplomata disszidált, tehát elhagyták a magyar követség épületét, Amerikában telepedtek le. Ez megtörtént korábbi magyar diplomatákkal is, nagykövettel hasonlóképpen, és emiatt csak ’68-ban volt tulajdonképpen nagykövet csere. Magyarország részéről Nagy János, Amerikából pedig Hillenbrand, aki Nyugat-Németországból került át Magyarországra.
A vagyonjogi megállapodásokat 1973-ban kötötték meg, magyar részről Vályi Péter miniszterhelyettes írta alá. A vagyonügyi megállapodás bizonyos mértékben még most is viták tárgya, ugyanis a tárgyalások eredményeképpen a két fél kölcsönösen lemondott mindenfajta követelésről. Tehát akkor ott húztak egy vonalat. Azt hiszem, Magyarországnak pár millió dollárt kellett fizetnie a kártalanítás elmaradása, sok minden egyéb miatt, és az egyenleget úgy hozták ki, hogy Magyarországnak kell pár millió dollárt fizetni. Magyarországnak fontos volt, hogy az amerikai piacokra tudjon exportálni, bár nagyon csekély értékű volt ez. Viszont az amerikai technológiai transzfer miatt nagyon fontos volt, hogy Magyarország lekerüljön azoknak az országoknak a listájáról, amelyeken margó alatt volt. A hidegháború végéig a COCOM-lista érvényesült, de nem mindig tartották be teljes mértékben, főleg az úgynevezett kettős felhasználású anyagoknál, technológiánál, amelyeket a polgári életben és katonai célokra is lehetett használni. Sokszor Magyarországon keresztül kapott a Szovjetunió vagy Kuba különböző technológiákat, amelyeket közvetlenül nem kaphattak volna nyugati államoktól. Mindenesetre ez a 73-as vagyonügyi megállapodás rögzítette az állapotokat, és mind az állami, mind a magán követeléseknek, pontot tett a végükre. Viszont a 90-es évek után többfajta per indult a magyar állam és különböző intézmények ellen a holokauszt áldozatainak, illetve a zsidó csoportoknak vagy személyeknek a vagyontárgyai miatt. Többek között eléggé híres volt a Herczog-örökségnek a kérdése. Több kép a Szépművészeti Múzeumban a Herczog- gyűjteményből származott. Itt eléggé bonyolult volt a helyzet, mert ezeket hivatalosan a Herczog-örökösök annak idején eladták a magyar államnak, egy kommunista államnak. Hogy ez mennyire volt kényszerű, az vitás kérdés. Fölmerült aztán a MÁV-nak a szerepe, hogy mennyire volt részese a holokausztnak.
De – legalábbis eddig – ezeket a pereket a magyar állam általában megnyerte. Többek között erre a ’73-as vagyonügyi megállapodásra hivatkozva, hogy akkor mindenki mindenről lemondott, a továbbiakban nincsen senkinek semmi követelése, se magán, sem nem magán oldalon. Mindenesetre a ’70-es évektől kezdve Magyarország egyfajta – nem mondom, hogy mintaállammá vált, de értékelték a magyar reformokat, azt, hogy Magyarországon egyfajta liberalizálás folyt.
GM: Akkor lettünk a legvidámabb barakk.
MT: Igen, igen. Végül is a többihez viszonyítva liberálisabb gazdaságpolitika, bizonyos mértékben liberálisabb szellemi élet volt, persze megfelelő keretek között. Az ellentmondásos kérdések abban csúcsosodtak ki, hogy visszaadják-e a Szent Koronát, illetve a koronázási jelvényeket, amelyeket Fort Knoxban őriztek. A Carter-kormányzat arra a következtetésre jutott, hogy a magyar népnek adja vissza, ez volt a kikötés. Azt is kikötötték az amerikaiak, hogy a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket ki kell állítani nyilvánosan. Az amerikai magyar emigráció nagy része ellenezte a korona visszaadását, mert a magyar koronatan szerint az, akinél a korona van, az legitim. A végső következtetés az volt, hogy ezzel legitimálják Kádáréknak az illegitim kormányzását. Nagy Imre soha nem mondott le, tehát ilyen alapon egyfajta jogfolytonosság megszakadt. De eleve a ’47-es elcsalt választások és minden egyéb miatt illegitimnek tartották az itteni rendszert, ami közjogilag valóban gyenge lábakon áll, de hát ez már egy másik kérdés. Végül politikai okokból úgy döntöttek, hogy visszaadják. ’78 januárjában történt ez az aktus a Parlament Kupolatermében, és nagyon szigorúan a pártvezetők mint pártvezetők nem vettek részt, hanem Apró Antal mint az országgyűlés „független” elnöke vette át a koronát, és utána pedig kiállították a Nemzeti Múzeumban. Az emberek úgymond a lábukkal szavaztak, mert emlékszem, hogy nagyjából az egyetem kapujáig állt a sor. Aztán később a korona átkerült a Parlamentbe.
A ’80-as években Magyarország egy kis kitérővel megint csak az amerikai politika érdeklődésének aközéppontjába került. A kis kitérő az volt, hogy Magyarország támogatta Afganisztánnak a lerohanását, és bojkottálta az olimpiát. De Magyarországot használták végül is föl a nyugatiak is meg a szovjetek is, Magyarországon keresztül volt valamifajta párbeszéd a két fél között ez alatt az úgynevezett kis hidegháború alatt, És aztán a 80-as évek végén Magyarország és Lengyelország volt az a két ország, amelyet az amerikaiak elsősorban ki akartak emelni mint példaértékű országot. Az első amerikai hivatalos elnöklátogatás ’89 nyarán Bush elnök látogatása volt. Emlékezetes Bush elnöknek a Kossuth téren és a Corvinus (akkori nevén Marx Károly) Egyetemen elmondott beszéde. De érdekes módon itt is és később is az amerikaiak kicsit vissza akarták fogni a reformerőket, hogy ne helyezzenek túl nagy nyomást Gorbacsovra, mert a fő stratégiai cél az volt, hogy Gorbacsovot a hatalomban kell tartani, ő az, aki biztosítja végül is a párbeszédet, ő volt kulcsfontosságú a német egyesítésnél, illetve az egész rendezésnél. Magyarország nyilvánvalóan egy másodlagos színtér volt.
Most sokat beszélünk Ukrajnáról. ’91 augusztus elsején George Bush egy híres beszédet mondott Kijevben, amikor Ukrajna még a Szovjetunió része volt – a Szovjetunió ’91. december 25-én bomlott föl –, és akkor figyelmeztette, persze név nélkül a különböző országokat, hogy nem szabad csak úgy fejetlenül a szabadságba rohanni. Ez volt a híres kijevi csirkebeszéd, ami állítólag nemcsak Ukrajnának szólt, hanem a délszláv államoknak is. Az amerikaiakat Közép-Európában tulajdonképpen elsősorban a stabilitás érdekelte, nem pedig a szabadság. Persze az is, de itt elsősorban nem arról volt szó, hogy minden országnak önrendelkezése legyen. Az Egyesült Államoknak egészen ’91 közepéig – augusztusban volt a puccs Gorbacsov ellen – a Szovjetuniónak, a stabilitás valamifajta zálogának az egybetartása volt az elsődleges. Egy birodalomnak a felbomlása nyilvánvalóan zavarokkal jár a térségben, és ahogy mondtam, a nyugatiaknak egy eléggé kényelmes helyzet volt, hogy Közép-Kelet-Európát úgymond a szovjetek rendben tartották, az amerikaiaknak és a többieknek nem volt erre nagyon gondja.
Nyilvánvalóan ’89-’90 után egy új fejezet kezdődött. Antall Józsefet nagyon nagyra értékelték. Ha már a Gorbacsov elleni puccsot megemlítettem, Bushnak az egyik első telefonhívása Antallhoz ment, őt kérdezte meg, hogy mi a helyzet – nagyon nagyra becsülte Antall szakértelmét. És aztán végül is elkezdődött az a folyamat, ami Magyarország NATO-csatlakozásában csúcsosodott ki ’99-ben. Viszont, ahogy szokták mondani, a délszláv válság miatt a NATO előbb lépett be Magyarországra, mint Magyarország a NATO-ba. Taszár logisztikai központ lett, és Magyarország eléggé jelentős segítséget nyújtott annak ellenére, hogy nem volt NATO-tag, és hivatalosan nem volt a nyugati szövetség tagja . Elég nagy rizikóval járt ez Újvidék miatt, de a politikai döntéseket meghozták. ’99 után következett a NATO-tagság, illetve 2004 után az európaiuniós-tagság. Magyarország betagozódott az atlanti közösségbe.
A gazdasági, katonai kapcsolatokról azt lehet mondani, hogy jók. Az amerikaiak a második legnagyobb befektetők Magyarországon, több mint százezer főt foglalkoztatnak. A katonai együttműködés nagyon jó, Magyarország akkor is, amikor elég keveset költött védelemre, a külföldi missziókban – Afganisztánban, Irakban – erőn felül vett részt. Most a beszerzésnél és minden egyébnél is azt a bizonyos 2%-ot próbáljuk teljesíteni. Ahol vannak vagy voltak viták, azok politikai kérdések. Értékválasztás akkor, amikor demokrata kormányzat van Amerikában, és jobbközép konzervatív kormányzat van Magyarországon. Gyakorlatilag ez 2010 után jellemző. 2001-ben is voltak már viták a Gripen-beszerzés miatt, vagy amikor Csurka fölállt a parlamentben, és azt mondta, hogy megérdemelték az amerikaiak a szeptember 11-ét. Az amerikaiak zokon vették, hogy a parlamentben ilyen elhangozhat. Szóval 2010. után ezek a politikai viták felszínre kerültek, ami nem szerencsés. Én azt mondom történészként, meg hát voltam a diplomáciában is, hogy ez a fajta megafondiplomácia nem nagyon használ. Nyilván, ha valamelyik ország magas Cén kezdi, akkor a másik országnak késztetése van arra, hogy hasonló módon válaszoljon. Mondjuk a diplomaták közötti vagy bármilyen szinten folyó tárgyalásokat sokkal többre tartom, általában hatásosabbak. És hát ezek a kérdések végül is nem életbevágóak. Értékválasztás kérdése, hogy a család az férfi és nő, vagy tágan megfogalmazott dolog. Vagy hogy lehet-e tartani általános iskolában LMBTQ órákat. Ez különben Amerikában is vita tárgyát képezi. Egyes államokban lehet, más államokban nem. Amerikában nincsen szövetségi szinten előírt tanterv, tanmenet, tehát ott az államok döntik el. Ezek értékválasztási kérdések, bármikor lehet róluk vitázni, de ezeket a nyilvános vitákat, amik főleg az Obama-adminisztráció alatt voltak, nem tartom nagyon előrevivőnek. De most úgy tűnik – legalábbis az utóbbi években –, ez a nyilvános párbeszéd civilizáltabb mederbe terelődött, reménykedjünk abban, hogy ez így is marad.
GM: Annak milyen üzenete van, vagy van-e komoly jelentősége, hogy a magyar miniszterelnök ellátogat a volt amerikai elnökhöz, Trumphoz, aki legközelebb is megméretteti majd magát a választásokon?
MT: Van jelentősége, nyilvánvalóan a Fidesz a republikánus párthoz áll közelebb értékválasztást és sok minden egyebet tekintve, a baloldal meg a demokrata párthoz. Olyan jelentősége van, hogy demonstratívan kiáll a magyar kormány a republikánusok mellett. A demokraták meg demonstratívan kiállnak a magyar baloldal mellett. Annak idején köztudott volt, hogy Mark Palmer és az amerikaiak nagyon szerették volna, hogy az SZDSZ nyerje a választásokat, és ennek érdekében sok mindent megtettek. Vagy 2002-ben a választás kétfordulós volt, az elsőnek az éjszakáján, amikor még nem dőlt minden el, Brinker nagykövet demonstratívan ellátogatott a szocialista párt kampányközpontjába. A Fidesz közelebb áll a brit konzervatívokhoz, a baloldal a brit Munkáspárthoz, Németországban a szociáldemokratákhoz és a zöldekhez az egyik oldal, a CSU-hoz a másik oldal. Ezek pártközi ellenszenvek vagy nem ellenszenvek, de ideológiai és egyéb rokonszenvek. Ez nem jelent drámai változást az államközi kapcsolatokban. Az államközi kapcsolatok nem ezen a szinten vannak. Jelen pillanatban Trump egy magánember. Hogy egy másik példát mondjak, Richard Nixon mint volt elnök Magyarország jött, és többek között meglátogatta Mindszentyt. Richard Nixon nevű magánember elment az amerikai követségre, és ott találkozott Mindszentyvel. Jó, hát volt valami üzenetértéke, de akkor is mi történt: egy magánember találkozott egy olyan valakivel, aki nincsen hivatalban. Én nem dimenzionálnám túl ezeket a dolgokat, főleg azért nem, mert itt érdekekről van szó. Az amerikaiaknak a fő kérdés az, hogy Magyarország milyen politikát folytat Oroszországgal szemben, mert az amerikai nagy stratégia Kína és Oroszország gyengítése, a szankciós politika, vagy az, hogy milyen szerepet vállal az ország a NATO-ban. És hát ott nem mindent látunk. Beszélhetnénk a hírszerzésről, és nem csak arról, hogy hány ágyú van, hanem hány radarállomás, hogyan építik például a magyar közutakat – az infrastrukturális beruházások védelmi célokat is szolgálhatnak. Most éppen egy nagyobb arányú amerikai fegyverbeszerzés van Magyarországon. Ezek a fontos dolgok. Az, hogy milyen tankönyvek vannak, meg ehhez hasonló ügyek nem a legfontosabbak.
GM: Van jelentősége a nagykövetváltásnak? Most jön az új magyarországi nagykövet, mindenki nagy várakozással tekint elé, hiszen nem ismerjük. Tesz bizonyos gesztusokat, ezek inkább emberi gesztusok. De vannak-e változások ilyenkor a kapcsolatban?
MT: Diplomata voltam egyidőben, a nagyköveteknek a feladata az, hogy objektívan jelentsenek az országról, azt is, ami esetleg nem tetszik otthon, hogy tényleg tudják, mi a helyzet, ne pedig valamilyen rózsaszín kapjanak. Másodszor jó viszonyt kell ápolnia hivatalos emberekkel, enélkül nem jut megfelelő információhoz. Hogyha valaki eleve berúgja az ajtót, mint Nancy Goodman Brinker, aki egy-két meglehetősen ellentmondásos beszédet tartott, azt nem fogadják a legmagasabb szinten. Ez az amerikai diplomáciának a hatékonyságát is csökkenti, mert mondjuk csak az osztályvezetőkig jut el. Szijártó meg is mondta – nem csak az amerikaiaknak, de nyilván nekik is szólt –, hogy ha a nagykövetek a belügyekbe beavatkoznak, akkor legfeljebb osztályvezetői szinten fogják őket fogadni, az pedig nyilván túl sokat nem ér. Szóval olyan dolgok, mint amit André Goodfriend megengedett magának, azok egy kicsit meredekek voltak. Az, hogy kormányellenes vagy Fidesz-ellenes tüntetéseknél úgymond azért ment az első sorban, hogy megfigyelje a dolgokat, megmagánlakásokba látogatott, ahol tervezték a jövőt a baloldalon – ez kitiltási dolog. Azóta sem derült ki, hogy mi volt és miért volt az egész. Nyilvánvalóan őt utána nem fogadták sehol sem. Gyorsan vissza is hívták, mert elvesztette az értékét otthon. Azzal, hogy osztályvezetőkkel beszélget, nem löki előre a szekeret. Hogy komoly ügyeket elintézzen, ahhoz miniszterekkel, államtitkárokkal, vagy akár a miniszterelnökkel kell bizalmas tárgyalásokat folytatni, amikor nem verik nagydobra, hogy miről volt szó.
A nagykövetváltások Amerikában abszolút szabályszerűek. A mostani nagykövet érdekes, fele-fele olyan szempontból, hogy az utolsó karrierdiplomata Charles Thomas volt a ’90-es évek elején, azóta politikai kinevezettek vannak. Ugye volt itt mindenki, a Hollywoodi producertől kezdve Bush nagybácsijáig és az ifjabb Bush barátnőjéig itt már mindenki megfordul. Ugye ez vagy jó, vagy nem jó. Nyilvánvalóan ők amatőrök, tehát nem nagyon tudják, hogy hogyan kell mozogni, persze ott vannak elvileg a szakemberek. Viszont a politikai kinevezetteknek adott esetben megvan az elnök telefonszáma, nem az elnök titkárnőjének a telefonszáma! Ez sokat jelenthet. Egy karrierdiplomata esetleg csak a külügyminiszteri ranglétrán keresztül jut el valameddig, és nem tudja közvetlenül felhívni Joe Bident vagy akár mondjuk egy államtitkárt, egy minisztert, adott esetben Blinken minisztert. Ennek is megvan az előnye. Pressman volt diplomata is, viszont ő politikai kinevezett. Tehát ő mindkettő oldalt elvileg ismeri. Nem lehet tudni, hogy milyen lesz. A korai megnyilvánulásai némileg konfrontatív magatartásra utalnak, viszont ideérkezve eddig még egy low profile volt. Hivatalosan nem is nyilatkozhat meg, mert amíg nem adja át a megbízólevelét, addig ő „nem létezik” mint amerikai nagykövet. Sokat számít az, hogy a megbízólevél átadása után milyen kapcsolatokat alakít ki, hogy milyen szinten fogadják, és milyen témákat fog felhozni, mert végül is ha Magyarországot és Amerikát nézzük, akkor azért nincs egy súlycsoportban a két ország. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amerikaiak diktálnak, ha ők most jó kapcsolatot akarnak, akkor jó lesz a kapcsolat, hogyha nem akarnak, akkor úgyis találnak valamit, amibe bele lehet kötni. Demonstrálhatják azt, hogy Magyarország stratégiailag fontos, de azt is, hogy egy szövetséges országgal szemben is lehet nagyon kritikus hangot megütni. Ez is szolgálhat taktikai és egyéb célokat. Nem tudom, hogy melyik forgatókönyv valósul meg.
GM: Nagyon szépen köszönöm. Mai vendégem Magyarics Tamás külpolitikai szakértő, Amerika-kutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára volt. Köszönöm, hogy velünk voltak.
