Nem sokat tudunk azokról a magyar katonahősökről, akik a XVIII-XIX-XX. században jelentős szerepet játszottak az amerikai háborúkban. Bármilyen fura, Amerikában ezeknek a hősöknek a nevét sokkal jobban ismerik, mint Magyarországon. Ezért gondolom, hogy ez a beszélgetés Csutak Zsolttal, aki a Nemzetközi Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontja Vallás és Társadalom Kutatóintézetének Amerika-kutatója, illetve a Hadtudományi Doktori Iskola doktorandusza, abszolút hiánypótló ebben a témában.
Görög Mása (GM): Gyakran szoktuk mondani, hogy az egész világban ismerik a magyarokat, mert nincs olyan ország, amelynek a történelme ne kapcsolódna egyes magyar nevekhez. Pontosan így vagyunk Amerikával is, szinte nincs olyan terület, ahol ne lennének kiemelkedő magyar tudósok, a filmművészet gyakorlatilag elképzelhetetlen az ott élő magyarok nélkül, illetve az ott élt magyarok nélkül. És hát így vagyunk egy sokkal kevésbé ismert területtel, a magyar katonahősökkel, akik a XVIII-XIX-XX. században jelentős szerepet játszottak az amerikai háborúkban, az amerikai harcokban. Bármilyen fura Amerikában ezeknek a hősöknek a nevét sokkal jobban ismerik, mint Magyarországon. Az én első élményem Kovács őrnagy nevéhez fűződött, meglepődve tapasztaltam, hogy szobra, kultusza van Amerikában egy olyan embernek, akiről én ezelőtt még soha nem hallottam. Mára talán már ez a helyzet változott, de kezdjük talán vele, akinek a nevéről – én szinte biztos vagyok benne – az iskolában senki nem hallott, és talán nem én vagyok az egyetlen, aki nem olyan régen ismerkedett meg vele.
Csutak Zsolt (CsZs): Kovács Mihály karcagi születésű. De Fabricy Kovács Mihály százados, illetve amerikai ezredes nevét az utóbbi tíz évben Karcagon és szűkebb pátriájában újra felfedezték, és kisebb kultusza kezd kialakulni hál’ Istennek, de ez évekig, mondhatni 1779-es halála óta nem így volt. Akárcsak a többi amerikai magyar katonahőssel, mert nem egy-kettő volt köztük, hanem tucatnyi, sőt több száz, akikről érdemtelenül nem sokat beszélünk, ha egyáltalán ismeri a magyar közönség. Kovács Mihály nagyon korán árvaságra jutott, és a Mária Terézia császárnő által felállított erdélyi székely határőrezredben kezdte katonai pályafutását már tizenévesen, majd a porosz Frigyes királynak a seregében is szolgál egyfajta zsoldosként. A Habsburg érdekek és katonai célkitűzések mentén komoly sikereket ért el, és ugyancsak szoros kapcsolatba került a Kazimierz Pulaski lengyel őrnaggyal. A magyar és a lengyel rebellis nép, nem igazán szerettek a Habsburg és a porosz királyi seregben szolgálni, és úgy döntöttek, hogy inkább szerencsét próbálnak a tengerentúl, hiszen akkor kezdődött az 1775-ös években az amerikai függetlenségi háború. Mindenféle toborzó röplapokkal találkoztak: az amerikai gyarmatok tapasztalt katonai szakértőket vagy zsoldosokat kerestek. De ők nem igazán a zsoldért, hanem kalandvágyból jelentkeztek. Írtak egy latin nyelvű levelet Benjamin Franklin megbízott amerikai nagykövetnek Párizsba, hiszen még nem beszéltek angolul, aki válaszolt rá. 1775 végén már egy Amerikába tartó, Londonból induló hajón voltak. Kovács Mihály kitűnő katona volt, a magyar huszár hagyománynak az egyik megtestesítője, és az amerikai huszár lovas hadikultúrának Pulaskival együtt a megalapítója. Ő volt az első huszár lovas kiképző vezérlő őrnagy, majd George Washington tábornok előléptette ezredessé. Nélkülük nem létezne a mind a mai napig fennálló amerikai huszár haderő, csak most már nem lovakon ülnek, hanem helikoptereken. De a brit ellenséget is annyira lenyűgözte a magyar és a lengyel vezérlőtisztek által kiképzett amerikai lovas század, hogy három év csatározás után bekövetkezett halála után ők temették el Kovács Mihályt, és megemlékeztek a hősi ellenségről. Azt mondták, hogy az amerikaiaknak soha ilyen vitéz huszár katonáik nem voltak, talán nem is lesznek, mint ez a Kovács Mihály és a Pulaski tábornok.
GM: És ugye neki szobrot is állítottak, tehát Amerikában máig kultusza van?
CsZs: Így van. A dél-karolinai Charlestonnál esett el 1779. május közepén, ha jól emlékszem. Kapott egy oldallövést, igazi huszár módjára nem esett le a lováról, hanem ráborult a nyakára, és úgy halt meg. Lovas szobra van ott, amit furcsa módon a 2020-21-es BLM (Black Lives Matter) és Antifa tüntetések idején megpróbáltak ledönteni, illetve leöntöttek vörös festékkel. Nem tudták, hogy ő nem a délieknek, a rabszolgatartó amerikai konföderációs seregeknek volt az ezredese, hanem egy picit korábban. De a West Pointon is megemlékeznek a híres rohamáról, amikor kétszázadmagával, a századával nekirontott egy brit ezrednek, és sikeresen megnyerte az ütközetet. Neki komoly kultusza van, és tudják, hogy magyar volt. De a többi amerikai magyar katonai vezetőről még komolyabb történetek vannak, heten elérték a legmagasabb amerikai rendfokozatot, dandártábornoki és vezérőrnagyi rendfokozatig jutottak, például Asbóth Sándor, Stahel Gyula, Knefler Frigyes, Mihalotzy Géza és társaik.
GM: Akikről természetesen majd még fogunk beszélni. Még egy pillanatra maradjunk Kovács őrnagynál. Azt mondta, hogy ma már Karcagon is nagyon nagy kultusza van.
CsZs: Igen, ha jól tudom, iskola is felvette a nevét, szobrot is kapott. Most már tudják, hogy a városuk híres, nagy szülötte az amerikai huszár hagyomány egyik megalapítója, aki harcolt az osztrák Habsburg seregek oldalán is, de az eltörpült az amerikai teljesítménye mellett és az ottani katonai és történelmi jelentősége mellett, hiszen az európai katonai vezetők segítsége meg a franciáknak a tengeri támogatása nélkül a szedett-vedett amerikai milíciák, felfegyverzett polgárok nem igazán győzhettek volna a profi brit amerikai kontinentális haderővel szemben. Éppen ezért húzódott el közel öt évig az amerikai függetlenségi háború. És ezt tudják az amerikaiak, különösképpen tudták abban az időben. Amerikában a hadseregnek óriási kultusza van, a kongresszusnak és a politikusoknak a megbízhatósága és népszerűsége általában olyan 20-25 százalék körüli, miközben a hadseregé, az amerikai haderőé 80 százalék körüli. Tehát óriási nimbusza van. Aki járt az Egyesült Államokban, tudja, hogy a reptéri beszállításnál is előreengedik a kismamákat és a seregben szolgálókat, a servicemen-t. Ez mind a mai napig megvan. Illetve a katonai akadémiákon ezekről a nagy hadi sikerekről megemlékeznek, oktatják.
GM: A következő nagy etap a ’48-49-es forradalom után kivándorolt katonák, illetve a szabadságharcosok voltak. Aztán később természetesen Kossuthnak is hihetetlen kultusza lett Amerikában, de először nézzük meg a ’48-49 után közvetlenül kivándoroltakat, illetve azt, hogy ők milyen szerepet játszottak.
CsZs: Igen, külön nevük is van, Forty-eighters, a 48-asok, akiknek egy kisebbik része volt magyar, rengeteg német származású volt, akik jelentősen elbillentették a katonai egyensúlyt az északiak javára, hiszen Lincoln elnök és katonai tanácsadói – főleg John C. Frémont tábornok – felismerték, hogy a bukott ’48-as európai szabadságharcosok, olaszoktól németeken, magyarokon keresztül milyen óriási katonai potenciált jelentenek, illetve az ő szellemiségük is milyen jelentős – a szabadságszeretetük, a republikanizmusuk – köztársaságpártiak voltak, akik gyűlölték a tradicionális európai monarchiákat, főleg a Habsburgokat. Ezt kihasználták. Több ezren jelentkeztek, és sikerült őket integrálni az amerikai északi hadseregcsoportokba. Jó részük német származású volt, de jelentős részük, és főleg a felső katonai vezetők, a főtisztek körében szép számban voltak magyarok. Heten jutottak el a dandártábornok, sőt vezérőrnagy rendfokozatig. Egyes kutatók – Boda Gábor vagy Vida Károly – 150-től 1000 főig maximálják az, északi seregekben harcoló magyar származású katonák számát. A délieknél, a konföderációs seregben jóval kevesebben harcoltak, száznál kevesebbre tehető a számuk. Óriási szerepük volt, és mondhatni, mind a mai napig van egyfajta kultuszuk az amerikai haderő, hadtörténészek körében. Például a legendás Zágoni Károlynak a halálos, őrült magyar rohama a Missouri Springfieldben, akárcsak Asbóth Sándor egykori Kossuth őrnagynak, aztán dandártábornoknak a tevékenysége, aki egy golyót kapott a fejébe, és szétroncsolódott az arca, pár évvel később ebbe halt bele. Ő volt a legendás magyar, akinek bullet in the head, tehát golyó van a fejében. Floridában, a Montgomery tábornok elleni ütközetben szedte össze ezt a sérülését. Lincoln utóda, 1865-től Andrew Johnson elnök nagyra értékelte ezeknek az európai származású magyar katonai vezetőknek a szerepét és tevékenységét. Mindegyikük amerikai diplomáciai rangot és küldetést kapott, Például Stahel vagy Számwald Gyula Japánban és Kínában lett amerikai konzul. Asbóth Sándor, a híres dandártábornok Uruguayban és Argentínában (Buenos Airesben) lett amerikai nagykövet, ott is halt meg, és onnan hozták haza jóval később, nagy katonai pompával, tiszteletadással az arlingtoni nemzeti katonai temetőbe Washington D.C. mellett. Pomucz György, akiről szintén nem túl sokat beszélünk itthon, mert van egyfajta nemzeti vetélkedés a románokkal, hiszen ő gyulai román családba született, viszont ő abszolút magyarnak vallotta magát. Klapka egyik szárnysegédje volt őrnagyi rendfokozattal, majd ő is vezérőrnagy lett az amerikai északi seregeknél. Andrew Johnson elnök hálából a szolgálataiért kinevezte szentpétervári konzullá. Az ő nevéhez köthető a híres alaszkai beszerzés. Alaszka megvételét tulajdonképpen ő tárgyalta le II. Sándor orosz cárral 1867. március 30-án. Ez óriási ötlet volt, habár abban az időben nagyon kárhoztatták érte mondván, hogy Szibéria szibériája, egy jegesmedve park, semmi értelme ezt megvásárolni 7 millió dollárért. Viszont 20-25 év múlva felfedezték az alaszkai aranyat, azóta pedig stratégiai jelentőségűvé vált, és a legnagyobb amerikai tagállam lett Alaszka. Viszont a románok minket beelőzve román amerikai tábornoknak vallják. A clevelandi román templom kertjében két éve megütközve láttam éppen, hogy szobrot is kapott mint román tábornok. Ha jól tudom, Gyulán is van szobra, de szintén mint román tábornok. Azért ez kissé méltatlan, hiszen magyarnak vallotta magát, magyar szabadságharcban harcolt. Azt hiszem, az édesapja volt román származású, de attól ő még nem volt román, de hát a nemzeti vetélkedésnek az áldozata. Viszont az ő sorsa is elég szomorú lesz.
GM: Az nem olyan nagy baj, hogyha sokan tisztelnek valamit.
CsZs: Így van, az egyáltalán nem nagy baj, csak mondhatni, hogy mi magyarok elveszítettük őt, de ez már tényleg historiográfia meg a nemzeti emlékezetnek a problémája. Magára hagyatottan, Szmolenszkben, a mai Fehéroroszországban halt meg, a sírját sem találják, pedig az amerikaiak próbálták hazaszállítani szintén katonai pompával, mert ők nem hagynak hátra egyetlen embert sem, ha tehetik.
GM: Hogy került ő vissza?
CsZs: Nem került vissza, nem tudjuk, hogy hol nyugszik. Az első világháború, majd a második világháború pusztítása során valószínűleg eltűnt a sírhelye. Ő méltatlan sorsot kapott, akárcsak nagyon sokan az amerikai magyarok közül, például Lámfalusi, aki elvesztette vagyonát, mert egy rossz bányabizniszbe fektette megtakarításait, és San Franciscóban egyedül, magára maradva úgy szólván éhen halt. De voltak, akik nagyon-nagyon híres időskori karriert futottak be. Például Számwald Gyula a Republikánus Pártban meghatározó személyiség lett.
GM: Ő könyvkereskedő volt eredetileg, ha jól olvastam Önnél.
CsZs: Igen, mindenfélével foglalkozott, újságíró, könyvkereskedő volt, aztán beállt az északiak oldalán. Szintén Frémont tábornokot érdemes kiemelni, mert neki volt az az érdekes szokása – ami miatt sok magyar tiszt bajba is jutott, mert rivalizáltak az amerikaiakkal –, hogy a legfőbb bizalmasai, szárnysegédjei magyarok voltak. Asbóth, azt hiszem a Zágoni Károly is, aki emiatt bajba is jutott, megvádolták, hogy ellopja a táppénzt, és ezért lefokozták, egy évre még börtönbe is került. Egyfajta rivalizálás volt, hogy a magyarok nagyon gyorsan, iszonyú sebességgel és nagy karriert futottak be az amerikai haderőben, és nagyon jó katonák voltak. Még azt is mondták, ami hihető, hogy nem is kódolta vagy rejtjelezte a kor szokásainak megfelelően a hadosztályparancsnokok felé a parancsokat, hanem a magyarok vitték, hiszen ha elkapták őket a déliek ellenségfelderítői, akkor nem tudták kiszedni belőlük, mert senki nem beszélt rajtuk kívül magyarul. A magyar az egy ilyen rejtjelezett, titkos nyelv is volt az északiak körében. Másik híresség, akiről még érdemes beszélni, Knefler Frigyes, aki az első zsidó hitvallású vagy izraelita magyar, aki szintén dandártábornoki rendfokozatig jutott az amerikai haderőben. Nem sokan voltak ilyenek, európai zsidók, hiszen volt egy erőteljes ellenérzés sokakban a zsidókkal és a katolikusokkal szemben – az egész megmaradt az 1900-as évek közepéig, amikor Kennedy lett az első katolikus amerikai elnök. Az amerikaiak, még az északiak többsége is bizalmatlan volt ezekkel az úgymond fura szerzetekkel szemben, akik többnyire protestánsak voltak. Tehát a magyarok nagyon gyors, ragyogó karriert futottak be az amerikai haderőben. Beszélhetnénk Pulitzer Józsefről is, aki habár csak egy évet szolgált, és azt hiszem, századosi rendfokozatig jutott a Garibaldi New York-i lövészeknél, de később óriási jelentősége lett az amerikai magyarok körében meg az amerikai magyar sajtótörténetben. De az ő esetében a katonai vonatkozás nem jelentős.
GM: Azért majd róla is beszéljünk egy kicsit.
CsZs: Aztán ha ’48-asok, akkor Kossuthról még esetleg egy pár szót fontos ejteni.
GM: Mindenképpen. Nekem még felkeltette a figyelmemet Czapkay József Lajos katonaorvos, aki egy egészen különleges figura, merthogy katonaorvosként elvégezte kint is az egyetemet, ráadásul nagyon közeli kapcsolatban volt Kossuthtal.
CsZs: Igen, azt hiszem, őt az osztrákok elkapták, és megszökött a fogságból, mert valószínűleg halál várt volna rá. Nem tudjuk biztosan, valószínűleg az egyik orvosa, a tanácsadója, a szárnysegédje lehetett Kossuthnak. Utána az Egyesült Államokba került Franciaországon, Anglián keresztül, tehát nem a török emigrációból. Ötvenöten követték Kossuthot Törökországból az amerikai hadihajó fedélzetén az Egyesült Államokba. Viszont ott találkoztak, és Czapkay nem tért vissza ’52-ben Kossuthtal Európába, továbbra is maradt Amerikában. Harcolt az északiak oldalán. A szolgálataiért – mivel félig erdélyi származású volt, az amerikai diplomácia egyfajta fricskaként visszaküldte őt először Bécsbe, majd a Havasalföld és Moldva egyesüléséből újonnan létrejött Egyesült Fejedelemségekhez. 1866-tól ő lett az első amerikai konzul Bukarestben. Akkor még nem Romániának hívták, hanem Egyesült Fejedelemségeknek, 1881-től lett Román Királyság. A románok ellen elég komoly tevékenységet fejtett ki Erdélyben, ez is egy érdekes színfolt. De szerintem egyfajta diplomáciai fricska volt az amerikaiak részéről, – vagy tudatosan vagy anélkül –, hogy egy ilyen kaliberű embert küldtek oda konzulként. Az amerikaiak szerettek ilyeneket tenni, a későbbiekben is jellemző volt ez. Czapkay személye nagyon izgalmas ilyen szempontból. Tízből tíz ember biztos nem ismeri vagy nem hallotta, hogy az első amerikai konzul Bukarestben egy erdélyi magyar volt. Nagyon sokan kaptak diplomáciai küldetést egyfajta jutalomként az amerikai polgárháborúban elvégzett dicső tetteikért.
GM: És aztán ’51-ben megérkezik Kossuth, nyilván egy jól előkészített útja volt. Nagyon nagy elvárásokkal érkezett, és végül is rendkívül csalódottan távozott. Mi volt ezalatt a két év alatt, illetve lehet, hogy érdemes még előbbről kezdeni, ahogy kijut Amerikába.
CsZs: Igen, Kossuth amerikai útjára mind a mai napig sokan emlékeznek, hogy milyen kultuszszámba ment. Soha előtte az Egyesült Államokban európai vezetőt ilyen tisztelettel nem fogadtak, és ekkora kultusza nem volt. Ragyogó előadásokat tartott, iszonyú jó retorikai készsége volt. A kiejtése nem volt az igazi, hiszen a budai várbörtönben tanult meg angolul, viszont nagyon jól tudott beszélni, tüzes szónoklatokat tartott. Újházi László készítette elő az ő amerikai körútját, beajánlotta a washingtoni politikai elitnek. Kossuthnak egyértelműen az volt az amerikai küldetése, az utolsó bizodalma – ahogy el is mondta, a hazája szeretete után az amerikai bizodalma a legerősebb –, hogy az amerikaiak nemcsak pénzt, hanem fegyvert, politikai és katonai támogatást is adnak, hogy újrakezdhesse a bukott szabadságharcot a gyűlölt monarchia ellen. Ez sajnálatosan ütközött az amerikai érdekekkel, ők egyáltalán nem akartak beavatkozni az európai konfliktusokba, még ha nem is értették, hogy mi zajlik Közép-Európában, a népek tengerében, hogy ki kivel, ki ellen harcol. Zachary Taylor, aki egy déli földbirtokos, mondhatni rabszolgatartó, konzervatív elnök volt, de azért szimpatizált a Monarchia ellen harcoló rebellis kis magyar nemzettel, akik valahol távoli országban küzdenek az óriások, főleg az oroszok ellen. Viszont szép szavakon és némi anyagi támogatáson túl Kossuth mást nem kapott. Az anyagi támogatást az ott-tartózkodás alatt felélte az óriásira duzzadt magyar küldöttség. Kossuth írta is a naplójában, hogy kevesebb pénzzel tért haza, mint amennyivel odaérkezett, hiszen rengeteg költsége volt, és azokat nem mindig fedezték. Óriási körutat tett az Egyesült Államokban, főleg a keleti partvidéken, eljutott még Ohióba is, ott, Columbusban mondta a híres beszédeit. Valószínűsíthető, hogy Lincoln is kapott egy jó kis ihletést gettysburgi híres beszédéhez. Sok híres frázisa egy az egyben megegyezik Kossuthéval. Kossuthnak tehát óriási kultusza volt, több ezer fős népünnepélyek jellemezték az ő körútját. Nemcsak magyarok, hiszen akkor még nem volt milliós számú magyar diaszpóra az Egyesült Államokban, hanem óriási német, olasz, ír tömegek ünnepelték, akik nagyon szimpatikusnak tartották, hogy a kis magyarok küzdenek a nagy birodalmak ellen. Ragyogó beszédeket tartott. Viszont a washingtoni politikai elit már sokkal hűvösebben fogadta – épp akkor volt a választási kampány. Webster külügyminiszter, Taylor, majd később Fillmore elnök is inkább távolságot próbáltak tartani Kossuthtól, mert túl radikálisnak tartották. És ismétlem, az amerikai külpolitikai érdekekkel abszolút nem találkoztak Kossuth elképzelései. Nem kapott se paripát, se fegyvert, és 1852 nyarán az Afrika hajó fedélzetén visszatért Európába. Viszont mikor Újháziék elintézték, hogy Törökországból, Kütahyaból kiszabaduljon, mert állítólag az osztrákok még merényletet vagy mérgezést is próbáltak elkövetni ellene, akkor a legmodernebb amerikai hadihajót küldték érte, ami óriási jelentőségű, tehát államelnökként fogadták New Yorkban 1851. december 5-én. Ez óriási dolog volt. Nagy volt a várakozás, és kevés eredményt hozott, azt kell mondani. Ez későbbiekben is megismétlődött, gondoljunk csak az amerikaiakhoz fűződő második világháborús reményekre, vagy az első világháború után, hogy majd a trianoni traumát megoldja az Egyesült Államok – de abszolút nem állt érdekében megoldani, meg nem is különösebben érdekelte őket, és ugyanúgy ’56-ban. Szép szavakat kaptunk Eisenhower elnöktől, de fegyvert és támogatást semmiképpen sem. Az Egyesült Államok nem kockáztatott komolyabb háborút nagyhatalmakkal – legyen az a cári Oroszország vagy a Monarchia. Kossuth abból a szempontból ezt nem mérte fel, hogy Magyarország kis helyet foglal el a térképen, és az amerikai Monroe-elv, a Monroe-doktrina nem engedte, hogy beavatkozzanak.
GM: A mostani diaszpórában élők ezeket a hagyományokat őrzik, ápolják. Ők bizonyára sokkal jobban ismerik ezeket a történeteket, mint mi Magyarországon. Kossuthról sokat hallottunk mi is, az ’51-es, ’52-es útja ismert, elég sokat lehet róla olvasni, de a többi katonahősről nem. A folyamat vélhetően nem szakad meg, hiszen egyrészt egyre növekszik a magyar diaszpóra, a kitelepültek leszármazottjai is kapcsolódnak a magyar kultúrához. És talán egészen ’89-ig olyan pozícióban vannak, hogy a hivatalos magyar kormányokkal, a hivatalos magyar politikával szembenállóként élnek. Úgy tűnik, hogy a folyamat erősödik, Ön is említette az első világháború utáni kitelepülteket, akik egy egészen más típusú réteg, egészen más típusú motivációval kikerült emberek, majd az ’56-osokat. Függetlenül ettől mégsem állt meg, mert hiszen az első világháborúban, a második világháborúban, akkor ugyan nem Amerika területén, hanem Európában, az amerikai hadsereg kötelékében is harcoltak magyarok.
CsZs: Így van, főleg Ohióban, ami állítólag a második legnagyobb magyar város Budapest után – egy ideig Cleveland volt – még most is él körülbelül 50 ezer magyar, de volt, amikor 100 ezer fölött volt a számuk. Az ohiói gárda nemcsak az amerikai polgárháborúban harcolt több tucatnyi, ha nem több száz magyar származásúval a soraiban, de az első világháborúban is. Ha jól emlékszem, a francia csatatéren, Verdunnél volt egy bronzcsillaggal kitüntetett magyar is köztük 1918 elején. Akkor jelentek meg az amerikai ezredek, 1,8 millió amerikai megjelent a nyugati hadszíntéren, és ez eldöntötte a háborút. Arról tudunk, hogy az első világháborúban tucatnyi magyar harcolt az amerikaiak oldalán. A második világháborúból nem sok adat maradt fent, hogy hány magyar vonatkozású katonahősünk lett volna. Az biztos, hogy a vezérkar vagy a főtisztek körében egy sem. Viszont a hidegháború idején, a koreai és a vietnámi háborúban már feltűntek kitüntetett magyarok. A leghíresebb az erdélyi író, Wass Albertnek a nagyfia, Wass Huba, aki még Kolozsváron született, de kiskorától, már ’45-től az Egyesült Államokban élt, és vietnámi veterán volt, többszörös kitüntetett. Ha jól tudom, idős korára most már nyugalmazott dandártábornokként jelenleg a legmagasabb rendfokozatú amerikai magyar. A Ceglédi Wass Alapítványnak is az ügyvezetője. Wass Huba jelenleg az élő magyar katonai legenda.
Nemrég még az internetes sajtó is cikkezett Szász Krisztina ezredes hölgyről, aki a Lopakodónak, az F-117-es Night Hope-nak a világon az első pilótanője. Magyar származású, az édesapja Debrecenből származott. Azt hiszem, ő volt sokáig vagy még talán most is a legjobb amerikai pilótanő, úgy emlékszem, hogy már visszavonult. Vannak ilyen kimagasló teljesítmények is – nem csak a 1848-asok. Az amerikai magyar diaszpóra egyesek szerint akár másfél milliósra is tehető, de akik otthon használják az anyanyelvüket, azok száma csak olyan három-négyszázezerre tehető. A második, harmadik generáció már annyira beintegrálódott, hogy elveszítette az anyanyelvét. Erre a legjobb példa Wass Huba dandártábornok, aki újra kellett tanuljon magyarul, mert nem tudott. Viszont a magyar öntudat, az identitás abszolút megvan, és talán az a legfontosabb. És a tudományos életben, a kultúrában, a művészetekben, a filmiparban, a sajtóban sokkal nagyobb teljesítményt nyújtottak az amerikai magyarok, mint a hét dandártábornok. Nem tudom, az újabb generációs bevándorlók mennyire ápolják a hagyományokat. Az amerikai körútjaim során nem ezt tapasztaltam. Az idősebbek igen, az 56-osok abszolút hagyományőrzők, de a többiek már kevésbé sajnos.
GM: Beszéltünk Pulitzer Józsefről is, megemlítettünk, hogy ő is harcolt egy évig a polgárháborúban lovas hadnagyként, de az ő neve nem emiatt maradt fent, és nem emiatt jelent kifejezetten sokat – például az újságíró szakma számára. Ő Makóról származik. Egy kicsit tekintsük át a sorsát, merthogy ő egy egészen különleges figurája a történelmünknek.
CsZs: Abszolút. Morvaországi zsidó család a Pulitzer, akik Makón hagymakereskedők voltak. Ő is meg az öccse, Albert – ha jól emlékszem a nevére – nagyon rebellis fiatalok voltak, 14 évesen beálltak katonának. Kijutottak Amerikába. Az amerikaiaknak toborzó irodái voltak, és ez nagyon felcsigázta az ő fiatal fantáziájukat, viszont semmiféle papírjuk nem volt. Papírok nélkül feljutottak egy hajóra, talán Párizsból vagy Londonból indultak. Fennmaradt, hogy amikor az Ellis Islandhez közeledtek – ott volt a befogadó állomás –, akkor az utolsó tíz méteren Pulitzer a tengerbe vetette magát, és inkább kiúszott, mert nem volt semmiféle papírja, útlevele, félt, hogy visszatoloncolják esetleg. Így lett Pulitzer József New York-i garibaldista, és mivel nagyon jó nyelvérzéke volt, és jól beszélt németül, a német közösségnek a sajtójánál mindenféle munkákat elvállalt St. Louisban, ha jól emlékszem, ott kezdte a karrierjét. Akkor jött rá, hogy a sajtó a befolyásolás eszköze, és milyen fontos hatalmi tényező lehet. Bevásárolta magát egy haldokló német kislapba, és azt felfuthatta. Elsősorban kiszíneztek bulvár- és mindenféle botrányos sztorikat, félig igaz, félig nem. Sokak szerint ő kezdte el a fake news sajtót meg az úgynevezett yellow journalism-t is. Olcsó sárga papírra nyomtatták az ilyen bulvárlapokat. Iszonyatosan felpörgött a példányszám, mivel nagyon színes és érdekes történeteket írtak. Először németül írták, csak később angolul, hiszen óriási, több milliós német amerikai olvasóközönség volt egészen az I. világháborúig. Vannak legendák, hogy majdnem német lett még a hivatalos nyelv is, de ilyen szavazás nem történt az amerikai kongresszusban. Pulitzer tehát így lett híres, hogy botrányos történeteket kreáltak, vagy kutattak fel politikusokról. Felvásárolta a kis haldokló lapokat, majd az igazi áttörést azt hozta meg, amikor a New York World nevű újságot is felvásárolta. Ennek a példányszáma az 1880-as években állítólag már elérte a félmilliót is, ami őrületes szám volt. Akkor mondták róla, hogy ő a legbefolyásosabb és a legelismertebb amerikai magyar és amerikai sajtós. William Hearsttel küzdött állandóan a hírnévért meg a befolyásért, az elsőbbségért, hogy ki tud nagyobb sztorit kreálni. Viszont Pulitzert ugyanakkor zavarta is ez a színes, bulváros újságírás, mert neki a rigorózus jelmondata volt a pontosság és a hitelesség, de az nem hozott annyi pénzt a konyhára, mint a botrányos újságcikkek. Sokak szerint az ő meg Hearst rivalizálásából született az amerikai-spanyol háború, a kubai válság 1898-ban, mert annyira kiszínezték ezeket a bagatell történeteket, hogy a háború nagy-nagy népszerűségre tett szert, már maga a háborús szembenállás a spanyol birodalommal. És ez a politikusokat, McKinley elnököt belelovalta a háborúba Spanyolország ellen. Sokak szerint ugyancsak Pulitzer csinált a New York-i kormányzóból, Grover Clevelandból elnököt, mert azokban az években jelentkezett az Egyesült Államokban a sajtónak az igazi hatalma. Akinek volt sajtója, az sokkal többet jelentett, mint egy párt, és mind a mai napig így van. Nagyon támogatta a ’48-asokat is. Kevesebben tudják, hogy a magyar diaszpóra, magyar szervezetek, egyesületek komoly pénzeket kaptak tőle. Itthon kevésbé, hiszen haza már nem nagyon tért. A Szabadság-szobor talapzata nélkül nem létezne. A Szabadság-szobrot az amerikaiak elfogadták Franciaországtól, de felépíteni, összerakni nem akarták. Ha nem lett volna a New York World és Pulitzer József, és az ő adománya, azt hiszem félmillió dollárt adott, akkor nem lenne ma Szabadság-szobor. Ezt aztán később meg is hálálták, mert ott van egy kis emlékplakett a Szabadság-szobor talapzatán. Az első komoly felhőkarcoló az ő nevéhez és az ő sajtóbirodalmához köthető New Yorkban, ami elérte a 100 métert, a Pulitzer Office Building. Hihetetlen dolgokat művelt ahhoz képest, hogy sokáig kvázi hajléktalanként élt, kifutó fiú, rikkancs, minden volt, amit el lehet képzelni, és mellette tanult újságírást, írást, és imádta a történelmet. Nagyon érdekes élete volt, viszont a személyes élete szörnyű volt. Majdnem teljesen megvakult, a háborúban ugyan nem sérült meg, de mindenféle betegséget összeszedett, és a látását elvesztette, óriási dioptriás szemüveget hordott. Azt mondják, egyrészt a miniatűr újságcikkek állandó olvasásától. Szörnyű betegségei voltak, gyomorbetegségei, szembetegsége, úgyhogy kínok közt élt tulajdonképpen. Visszavonultan élt, végül már a saját kis luxusyachtján, és ott is halt meg.
GM: Abból is látszik, hogy nem feltétlenül volt az általa művelt és meggazdagodásának forrását jelentő bulvár újságírás híve, hogy maga a Pulitzer-díj kifejezetten az oknyomozó újságírást szolgálja.
CsZs: Ő alapította az újságíró tanszéket vagy intézetet, és a Pulitzer Alapítványnak az éves profitjából – ha jól tudom, a Nobel Alapítvány mintájára – adják a minőségi újságírás díját, a Pulitzer-díjat. Tehát ő egyáltalán nem tartotta sokra a botrányos újságírást, hanem az igazit értékelte. Viszont a kettő között sok szempontból nincs átjárás. Újságírói karrierje elején volt jellemző ez a botrányos, mondhatni pénzhajhász és lapszámnövelő újságírói stílus és technika, a későbbiekben ettől már elhatárolódott. De ez alapozta meg a sajtóbirodalmát. Természetesen ezt nem csak ő csinálta, hanem a nagy riválisa, a William Hearst, aki még nála is gazdagabb volt.
GM: Ön miért kezdett el foglalkozni ezzel a témával, az amerikai magyar diaszpórával, azon belül a katonahősökkel?
CsZs: Azért, mert úgy látom, hogy mind a mai napig nagyon elhanyagolt téma. Sokkal többet érdemelnek ezek az emberek az utókortól. Csupán tucatnyi kutató foglalkozik Magyarországon ezzel a témával. Sokkal többet érdemelnének ezek az emberek, hiszen kimagasló teljesítményt nyújtottak. Az Egyesült Államokban is van egyfajta elismertségük, de nekünk, magyaroknak lenne elsősorban kötelességünk, hogy ápoljuk az ő emléküket, tanuljunk az ő munkásságukból, tevékenységükből, kitartásukból. Példamutató életük volt ezeknek a kimagasló magyaroknak. Nem csak a kitántorgó milliók, ahogy hívták gúnyosan őket sokan az Egyesült Államokban. Pulitzer József a legjobb példa rá, négy dollárral a zsebében úszott ki a partra a hajóról, és milliárdos lett. És nem csak ő volt ilyen a magyarok közül. Ott van New York kormányzója, aki nemrég látogatott vissza szülőhazájába, a George Pataki, de Soros Györgyről is beszélhetnénk, hiszen ő is a legsikeresebb amerikai magyarok egyike. A tudósok körében: a második világháborús Manhattan Project magyarok nélkül nem valósulhatott volna meg, a híres marslakók – reggelig lehetne róluk beszélni! Nagyon keveset foglalkoznak velük. Egy-két könyv született, egy pár tanulmány készült róluk, még van mit feltárni. És valószínűleg még vannak kevésbé ismert hőseink is az amerikai magyar diaszpórában. Nem beszélve a többiekről, a dél-amerikai magyarokról, akik még kevésbé ismertek.
GM: Az Ön kutatásai milyen irányba mennek tovább – hiszen ez a téma kimeríthetetlen?
CsZs: Az első kutatásom, amúgy a doktori kutatásom nem az amerikai magyarokról szól, ez másodlagos, ez a hobbikutatás úgymond. Én inkább az amerikai külpolitika vallási, eszmei hátterét és indíttatását, a küldetéstudatot tanulmányozom. De az amerikai útjaim során rengeteg amerikai magyar emlékkel találkoztam. Most már van egy Hugo nevű amerikai-magyar mobil alkalmazás. Nagyon hasznos és nagyon jó, a turistáknak is és az amerikai magyaroknak is segít. Minden magyar vonatkozásra ad egy kis bemutató térképet. Azt hiszem, az Amerikai Magyar Alapítvány magyar állami támogatásból fejlesztette, és nagyon-nagyon hasznos hiánypótló dolog, hiszen rengeteg magyar emlék van. Chattanoogában voltunk, ahol a Mihalotzy erőd – a Fort Mihalotzy létezett sokáig, most már nincs, de hát szintén Mihalotzy Géza dandártábornok emlékét őrzi, aki ott sebesült és halt meg. Illetve még hadihajó is viselte a nevét. Tehát az amerikaiaknál értékelik a teljesítményt, tisztelik és megemlékeznek róla – Magyarországon, illetve hazai környezetben csak jó pár évvel később, hogyha van, aki felhívja rá a figyelmet.
GM: Köszönöm szépen, hogy tudtunk erről beszélni, a mi rádiónkban is abszolút hiánypótló volt, mi sem foglalkoztunk még ezzel a témával.
