Magyarország és az Európai Unió transzatlanti kapcsolatai nagy jelentőséggel bírnak jelenünk és jövőnk szempontjából. Rendkívül sok átalakulás zajlik a világban, s köztük sok a negatív irányú változás. A november 8-i időközi választások is okozhatnak egyensúly átrendeződést az amerikai politikában. Megkértem dr. Mártonffy Balázst, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének intézményvezetőjét, hogy nézzük meg, hogy milyenek Magyarország, illetve az EU transzatlanti kapcsolatai, hogyan alakulnak az 1990-ben aláírt transzatlanti nyilatkozat óta.
Görög Mása (GM): Nyilván nem tudjuk különválasztani Magyarország és az Európai Unió Amerikához, illetve a transzatlanti szövetséghez fűződő viszonyát, de azért vannak olyan pontok, amelyeknél majd érdemes lesz külön is megnézni ezeket a kapcsolatokat.
Mártonffy Balázs (MB): 1990 talán a legmeghatározóbb pont, amióta változtak bármilyen módon az európai, amerikai, illetve a transzatlanti kapcsolatok – és a kettőt érdemes valamennyire külön kezelni –, a Szovjetunió szétesése és a hidegháború vége. Megszűnt az addig blokkosodott, úgynevezett bipoláris világ, ahol monolitikus tömbök alkották a belső gazdasági piacokat, a kulturális közösségeket, a társadalmi együtthatásokat. Maradt az Egyesült Államok mint egyedüli szuperhatalom, és egy globalizációs folyamat által szerteágazó és folyamatában változó, de terjeszkedő liberális világrendnek nevezett, az Egyesült Államok által vezetett rendszer kezdett kiépülni. Az Egyesült Államok identitásához, normatív valóságához és logikájához legközelebb Európa állt, kezdetben Nyugat-Európa. És ahogy ezek a rendszerek, a NATO és az EU – szoktuk ezeket intézményesült valóságainak mondani, de nemcsak erről beszélgetünk, hanem magukról a viselkedési normákról – terjedtek kifelé, úgy jött szépen a NATO-csatlakozási bővítési hullám és az EU bővítési hullám is. A transzatlanti régió egyre jobban kiterjedt Kelet-Európára, és zárt is össze. A ’90-es évek alapvetően erről a folyamatról szóltak, a NATO identitáskereséssel küzdött. Volt egy olyan lehetőség is, hogy be is csukják a kapuját, de aztán ebben az „Out of Area” vagy „Out of Operations” logikában – tehát hogy vagy régióján kívül megy, vagy pedig becsukhatja kapuját – inkább régióján kívül ment, megmaradt szövetségként, és terjedt kifelé.
A kilencvenes években gyenge Oroszországot figyelhettünk meg, aláírták a Budapest Memorandumot ’94-ben, ami Ukrajna territoriális szuverenitását és integritását is hivatott szavatolni. Ön is utalt rá, hogy a határunkon zajló háború ezt egyértelműen felrúgta. A ’90-es években még sokan azt gondolták, hogy a Pax Amerikának nevezett valóság nem is csak az Egyesült Államok hegemóniája miatti béke időszaka, hanem a PAX demokrácia, tehát a demokratikus béke elméletének valóságát éljük meg. A 2000-es években már azért elkezdték kikapirgálni ennek a látszatnak a dolgait. A 2001-es terrortámadások az Egyesült Államokban megmutatták, hogy az Egyesült Államok nem rest katonai hatalomhoz nyúlni érdekei céljából. 2003-ban Irakban pedig ezt egyértelműen bemutatta. 2008-2009: elérkeztünk a bővítési hullámon át a bővítési hullám következő lépéséhez, amikor Bush elnök bejelentette, hogy Ukrajna és Georgia, illetve Grúzia is majd egyszer a NATO tagállama lesz. Majd mikor rátérünk az ukrán helyzetre, ezt érdemes lesz észben tartani. A következő fordulópont pedig talán 2013-14, amikor az Obama-elnökség egyértelműen kijelenti, hogy az Egyesült Államok legfőbb kihívója Kína, és ők egy kelet felé való fordulással vagy a Csendes-óceáni térségből való fordulással arra szeretnének haladni, hogy ezt először narratívájában, utána katonai valóságában is megvalósítsák. A következő pont Trump elnöksége, aki politikájában, szakpolitikájában több sikert ért el, de kommunikációs stílusában nem volt az európai NATO-tagállamok felé könnyedén emészthető, turbulens periódust éltünk meg. 2020 óta pedig először a COVID, most pedig az ukrán háború dominálja alapvetően a transzatlanti párbeszédet.
GM: Ahogy végigmentünk ezen az időszakon, azt látjuk, hogy ez egy folyamatos párbeszéd. Magyarország először tárgyal, aztán teljes jogú tagjává válik a NATO-nak, és folyamatosan alakulnak a magyar-amerikai kapcsolatok. Közben az is szerepet játszik, hogy aktuálisan demokrata vagy republikánus kormány van az Amerikai Egyesült Államokban. De számít-e ez például biztonsági vagy NATO szempontból, vagy pedig ezek a kapcsolatok teljesen függetlenek attól a fajta politikai elköteleződéstől, amit az egyes kormányok képviselnek?
MB: A biztonságpolitika szakszintű kapcsolatai alapvetően politikamentesek, hogyha a NATO-n belüli, például információmegosztásra vagy közös védelmi tervezési folyamatokra gondol. Ezek – ha szabad úgy fogalmazni – rutin módon mennek, pártoktól és kormányoktól függetlenül rutinszerűen zajlanak a biztonságpolitikai, szakpolitikai egyeztetések, mert ezek a NATO mint intézményesült rendszer cselekvési tervében benne vannak. Ami viszont nem független az aktuálpolitikától vagy a pártpolitikától vagy attól a valóságtól, hogy épp ki van hatalmon, az az, hogy pontosan hogyan is áll a NATO Oroszországhoz. Itt azért megfigyelhető a demokraták és a republikánusok, sőt, talán inkább azt mondanám, hogy egyes amerikai kormányok közötti különbség, hogy hogyan szeretnének Oroszországhoz állni, és ez mérvadóan befolyásolja, hogy a NATO hogyan áll Oroszországhoz, illetve, hogy milyen olyan területek kerülnek a NATO érdeklődési/cselekvési körébe, amik nem pusztán az eredeti védelmi és elrettentési prioritási listájába tartoznak. Gondolok itt például a klímavédelemre, zöldesítésre, a demokrácia rezilienciára, illetve Kína kérdéskörére, de a terrorizmust is ide lehet venni. Ezek függnek attól, hogy épp milyen kormány van az Egyesült Államokban hatalmon. Talán a legfontosabb a NATO-orosz kapcsolatok. Itt alapvetően azt figyelhetjük meg, hogy a NATO valamennyire, sőt inkább jobban, mint kevésbé reagál az amerikai-orosz kapcsolatrendszerre. Amikor például az amerikai-orosz kapcsolatrendszerben megpróbálkozott a demokrata kormány, az úgynevezett reset, tehát az újraindítás politikájával, akkor a NATO is enyhült. Létrejött egy NATO-Oroszország tanács, ahol megpróbálták az oroszokat valamilyen módon a NATO integrációs folyamatai szélére behozni. Amikor pedig az orosz-amerikai viszonyrendszer kiéleződik, vagy verseny- vagy ütközéspontra viszik – mint például most látjuk itt a háború kapcsán –, akkor a NATO is beáll az Egyesült Államok mögé, és kőkeményen transzatlanti védelmi szövetségi identitást vesz fel.
GM: Hogyha az ukrán háborúról beszélünk, akkor azt látjuk, hogy a NATO nagyon erőteljesen támogatja Ukrajnát ebben a háborúban. Jelent-e valamilyen gondot a NATO-n belül az, hogy Magyarország az azonnali béke pártján áll, tehát azt mondja, hogy minden eszközzel meg kell teremteni a békét, és távol kell maradni ettől a háborútól, miközben NATO-tagként pedig pontosan ugyanúgy tagja mindenfajta NATO-műveletnek?
MB: Érdemes azért különbséget tenni a NATO és a NATO-tagállamok között. A NATO mint nemzetközi vagy kormányközi szervezet sokkal kevesebb dolgot csinál az orosz-ukrán háborúban, a NATO-tagállamok önállóan, bilaterális alapon biztosítanak fegyvereket, segélyeket és hasonlókat Ukrajnának. Tehát ebből a szempontból ez egy fontos különbség. A másik fontos különbség, hogy alapszerződésileg, illetve jogilag és politikailag is a NATO képességeinek határa a NATO-országok képességeinek határa. A balti légtérrendészeti feladatok, különböző gyors reagálású hadtestek felállítása alapvetően a NATO határaiig vannak kitalálva, és addig vannak politikailag, katonailag és biztonságpolitikailag is működtetve. Tehát a NATO határain túl zajló háborúkban, mint például az orosz-ukrán háborúban, ami a NATO határán túl zajlik, aktív katonai lépések nincsenek a NATO részéről. Tehát ez két fontos különbség. A harmadik, amire rákérdezett, a magyar álláspont pontos vonala. Amennyire ezt politikatudósként konceptualizálni tudom, minden NATO-állam békepárti, csak mást és mást ért a béke alatt, mást és mást ért az alatt, hogy milyen kondíciókkal lehet eljutni a békéhez. A NATO hivatalos álláspontja, minden NATO-tagállam és a NATO szövetségesi rendszer álláspontja alapvetően ugyanaz: az ukrán territoriális integritást és szuverenitást vissza kell állítani és fent kell tartani. Vita abban van, hogy hogyan lehet ezt jól megoldani, és hogy milyen áron, illetve hogy pontosan mekkora áldozatot is kell vállalnia egy nem NATO-tagországért egy NATO-tagországnak. Meddig is tart a kollektív védelmi cikkely kiterjesztése, és egy partnerországnak milyen elbírálás alá kellene esnie. És ezt az egészet persze nem lehet függetleníteni attól, amire már utaltam, hogy egy ilyen esetben alapvetően az amerikai-orosz viszonyrendszer dominálja a NATO politikáját is.
GM: Mi megszoktuk, hogy kétpólusú világban gondolkodjunk: vannak az orosz érdekek és vannak az amerikai érdekek. Európa, az Európai Unió Magyarországgal együtt pedig az egyik pólust, érdekeit képviseli. Úgy tűnik, hogy ez a fajta kétpólusú világrend megbomlik, Ön is folyamatosan emlegeti, hogy Kína nélkül már nem lehet elképzelni a világot. Ez azt jelenti, hogy most egy újrarendeződésnek is szemtanúi vagyunk vagy nem is szemtanúi, hanem átélői vagy túlélői?
MB : Reméljük, átélői, és nem kerülünk a túlélői kategóriába, mert az alapvetően egy háborús, világháborús logika.
Ha a pólusokról beszélgetünk, amik a nemzetközi rendszer, tehát a világ és az államok közötti hatalmi megoszlás egyes gócpontjai, akkor úgy legkönnyebb elképzelni, hogy a hidegháború alatt bipolaritás volt, egyértelmű, hogy Moszkva és Washington által vezetett két nagy pólusról beszélhettünk, utána viszont unipoláris pillanat következett, az Egyesült Államok unipoláris pillanata, ő maradt az egyedüli olyan hatalmi gócpont a rendszerben, amelyik az akaratát rá tudta kényszeríteni mind a rendszer szabályaira, mind a rendszer résztvevőire, az államokra. De az Egyesült Államok unipoláris pillanatának vége, többen már hamarabbra teszik, de legkésőbb 2014-ben egyértelműen vége szakadt, amikor Pekingben aláírták az ázsiai infrastrukturális és befektetési bank alapító okiratát. Az Egyesült Államok nem szerette volna, hogy egy ilyen, a Breton Woods és a Washingtonban lévő nagy nemzetközi gazdasági szervek ellenpólusát képező befektetési bank, ráadásul az Ázsiai Befektetési Bank ellenpólusát képező kínai gazdasági intézmény létrejöjjön. Mégsem tudta megakadályozni még a szövetségeseinek se, hogy belépjenek ebbe a gazdasági rendszerbe. Gazdaságilag ez egyértelmű jele annak, hogy az Egyesült Államok dominanciája vagy hegemóniája megszűnt. A másik ilyen 2011-es történet pedig pont az ukrán háború előlépése, a Krím elcsatolása vagy annektálása Oroszország által. Ezt sem tudta az Egyesült Államok megakadályozni. Tehát 1945-ig mondjuk multipolaritást élünk meg a rendszerben, több nagyhatalom vagy nagyhatalmi gócpont versengett egymással, 1945-től ’92-ig bipolaritás volt, ’92-től 2014-ig mondjuk unipolaritás. Most pedig egy nagyon érdekes helyzetben vagyunk, amit poszt-unipolaritásnak is lehetne nevezni, de én egy töredezett, egyenlőtlen, blokkosodó, multipoláris világnak szoktam ezt megfogalmazni. Azok a szabályok, amiket megéltünk a hidegháború alatt, a blokkosodás vonalán észlelhetőek. Mivel a hidegháborút nagyon leegyszerűsítve mondva tudtuk menedzselni, magyarán szerencsére nem lett nukleáris háború, és direkt nagyhatalmi háború sem volt, ezért ennek a logikáját építjük át. De ez csak úgy hasonlít a hidegháborúra, hogy érzetek vagy lenyomatok itt vannak velünk. Valójában teljesen egyértelmű, hogy itt nem két blokk van, hiszen se az Egyesült Államok és az Európai Unió/Európa nem képez egy monolitikus, egységes pólust, hanem külön érdekek vannak. Egyértelműen látszik, hogy még akkor is, ha van junior- meg szeniorpartner főleg biztonság- és katonapolitikai vonalon, eltérnek az érdekek és eltérnek a cselekvések. De nem képez egységes pólust Oroszország és Kína sem. És még említhetnénk más országokat, nem is beszélve India különálló pólusáról.
GM: Jelenthet-e valamiféle problémát, feszültséget a magyar-amerikai kapcsolatokban az, hogy Magyarország még mindig Oroszországtól veszi a gázt, hogy más elképzelései vannak az ukrán háború lezárásáról, mint például az Európai Uniónak vagy a mostani amerikai kormányzásnak?
MB: Minden olyan esetben, amikor nincs egyetértés szövetségesek között egyes politikák folytatásában érthető módon megjelenik a feszültség. Főleg biztonságpolitikai kérdésekben a feszültség kezelését szolgáló rendszer alapvetően a NATO, az Észak-Atlanti Tanács, ami heti rendszerességgel ülésezik Brüsszelben, ahol ezeket a feszültségeket kezelni illene, tudni kellene hármas vonalon. A kérdés az, hogy mi van, amikor nem lehet ezeket ott kezelni, mert az Egyesült Államok és az európai vagy nemzeti érdekek egyszerűen túl távoliak ahhoz, hogy a feszültségeket kezelni lehessen. Annyit érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államok számára Ukrajna mást szimbolizál, mint Magyarország számára, illetve a magyar-ukrán és a magyar- NATO-ukrán viszonyrendszer egy terheltebb viszonyrendszer, mint mondjuk egy amerikai-ukrán vagy egy sima NATO-ukrán viszonyrendszer. A 2017-es oktatási törvény a magyar kisebbségi jogokat – nem vagyok kisebbségi jogász, politikatudósként csak annyit mondok, hogy csorbította. Amennyire én értem, ez nem kifejezetten a magyar kisebbség ellen irányult, hanem az orosz kisebbség ellen. Itt a szakjogász kollégáim kijavítanának, hogy ezek a szóhasználatok helytelenek, de hatalmi logikában én ezt így fordítom le. Ezt a problémakört Magyarország megpróbálta a NATO elé tárni, hogy azokat az értékeket, amiket szövetségesi szinten képviselünk, be kéne tartatni Ukrajnával is. Erre a NATO-nak nem volt fogadókészsége – talán így a legegyszerűbb megfogalmazni. Azt mondták, hogy ez legyen már egy bilaterális probléma. Tehát a magyar-ukrán viszonyrendszer egyértelműen terhelt, és még a NATO vonalán se érezte úgy Magyarország, hogy kiállt mellé a szövetség egy ilyen esetben. Az Egyesült Államok számára pedig Ukrajna a biztonsági garanciák által működtetett európai biztonsági architektúra fontos pontja. Ha Ukrajna elesik, akkor az Egyesült Államok nagyon nehezen tudná hitelt érdemlően rávenni a szövetségeseit arra, hogy forduljanak vele Kína ellen. Hiszen ha Ukrajnát nem tudta egy regionális nagyhatalomtól, tehát nem egy világszintű nagyhatalomtól, mint Kína, hanem regionális nagyhatalomtól, mint Oroszország életben tartani, akkor hogyan is mondhatná azt a szövetségesének, hogy bízzatok bennem, majd mi – idézőjelben – megnyerjük a csatát Kínával szemben. A gázszállítás, az energiaérdekek pedig konkrét ütközőpontok, mert energia nélkül a modern gazdaság, a modern versenyképesség és Magyarország biztonsági ellátása elképzelhetetlen. Tehát itt van egy nagyon érdekes, áttételes és közvetett küzdelem is, hogy akkor meddig és milyen módon lehet orosz gázt venni. Ennek ugye komplex gazdaságpolitikai oldalai is vannak, de természetesen okoz feszültséget. Ugyanakkor azt az Egyesült Államok is belátja, az ő vezetőik is értik, hogy ez nem olyan egyszerű, hogy az ember eddig vett orosz gázt x forintért, és most megveszi az amerikai LNG-t 6x forintért, mert azért mondjuk el, hogy az jóval drágább. Egyrészt nem áll annyi LNG rendelkezésre, hogy kiváltsa az orosz energiahordozókat, és nemcsak gázról beszélünk, de maradjunk most az energiahordozóknál. Másrészt a már kiépített infrastruktúra kiváltása is méregdrága lenne, és bár több szakértő udvariasan jelezte már az Egyesült Államok felé, hogy nagyon szép és nagyon jó, mi – és itt a mi alatt több európai országot értek – beállunk az Egyesült Államok szankciói mögé, de akkor tessék diszkontáron biztosítani az amerikai gázt. Erre az Egyesült Államok vezetői feltették a kezüket, hogy ne haragudjanak, azok piaci áron vannak meghatározva, ők nem szeretnék a saját cégeik profitját csökkenteni. Ez egy komplex viszonyrendszer –gyorsan és rövid távon nem lehet ekkora energiafüggőséget vagy inkább ellátásbiztonságot kiváltani az Egyesült Államok részéről sem. Még hogyha lenne annyi szabad erőforrásuk, de jelenleg nincs annyi, hogy ki tudnák váltani.
GM: Most 8-án lesznek az időközi választások Amerikában. Lesz-e valami változás, ha esetleg változik Joe Biden pozíciója?
MB: November 8-án a félidős vagy időközi választások zajlanak. Ilyenkor az Egyesült Államok elnökét nem választják újra, ő négy évre került megválasztásra 2020 novemberében. Érdemes megjegyezni, hogy bár sokkal kisebb a részvétel egy időközi választáson, de itt az egész alsóház újraválasztásra kerül, ezért új kongresszus is indul majd januárban, mert az Egyesült Államokban ezt eltolva csinálják. Tehát a teljes 435 tagú alsóházat újraválasztják és a felsőház, a szenátus egyharmadát, mert ott hat évre vannak a szenátorok kinevezve, ezért ott egyharmad változás van. Jelenleg Joe Biden, azaz az elnöki hatalom demokrata, a 100 tagú felsőház 50-50 arányú megosztásban van a republikánus és demokraták között, de mivel az ilyen szavazategyenlőségnél a mindenkori alelnök, Kamala Harris dönt, aki demokrata, ezért demokrata többség van, és az alsóházban is demokrata többség van. Az elmúlt két évről mindenki levonhatja, hogy ekkora dominanciával, tehát a felsőháznak, alsóháznak és az elnöki hatalomnak a Demokrata Párton belüli egységes hatalmi központjával mit tudott a Biden- adminisztráció elérni. Azt mindenképp el kell mondani, hogy amikor az egyik kiesne, tehát hogyha mondjuk az alsóház vagy a felsőház republikánus kézre menne át, akkor mindenképp kevesebbet tudna elérni. És akkor elérkeztünk a prognózis kérdéséhez. Ha márciusban folytattuk volna le ezt az interjút, akkor minden közvélemény-kutatás teljesen egyértelműen azt mutatta, hogy mind az alsóházat, mind a felsőházat vissza fogja szerezni a republikánus párt. Ami történelmileg egy normális vagy átlagos történet, mert alapvetően az Egyesült Államok politikájában mindig azt figyelhetjük meg, hogy az ellenzékben lévő, tehát a másik párt nyer székeket mind a két házban. Általában azért, mert az Egyesült Államok választópolgára ránéz arra, hogyan mentek a dolgok itt ebben a két évben, és azt mondja, ó, tud a másik párt jobbat ennél. Ha demokrata volt az elnök, akkor republikánusok nyertek székeket mind az alsó-, mind a felsőházban, ha épp republikánus volt az elnök, akkor a demokraták nyertek székeket az alsó- és a felsőházban. Tehát normális várakozás volt márciusban, hogy mind a történelmi példák, mind a poolok, a közvélemény-kutatások azt igazolják, hogy republikánus győzelem jön november 8-án. Ami picit megborította ezt a dinamikát, hogy nyár közepén kijött az Egyesült Államok abortusztörvényét a föderális szintről a szövetségi tagállami szintre visszadelegáló legfelsőbb bírósági döntés. Ez megint egy komplex téma. A döntés maga erről szólt, ugye, persze ennek társadalmi hatásai jóval komplexebbek, amikbe most nem mennék bele. És ez mobilizálta a demokrata szavazókat, illetve a függetleneket a demokraták felé billentette, és megfordultak egy picit a közvélemény-kutatások. Már úgy tűnt, hogy a szenátust nem fogják a republikánusok visszaszerezni, csak a házat, és azt is csak nagyon szűk pozíciótöbblettel. De, és az a legérdekesebb, hogy pont talán az elmúlt két hétben, úgy néz ki, hogy lassan kifulladt az abortuszkérdés mobilizációs hatása a Demokrata Párt narratívájában, illetve az Egyesült Államok választópolgára számára is, és újra betört az amerikai választópolgár számára legfontosabb kérdés, a gazdaság. És ott pedig úgy éli meg, hogy a gazdaság rossz irányba megy, az infláció a 70-es évek óta nem látott mértéket ölt, a benzin ára növekszik. Most, egy héttel a választás előtt azt tudjuk mondani, hogy megint úgy tűnik, hogy nagyon szűkösen, de valószínűleg republikánus alsóház és republikánus szenátus lesz november 8-a után.
GM: Ez jelent valamilyen változást a magyar-amerikai kapcsolatokban vagy egyáltalán az amerikai politikában?
MB: Ez maximum közvetve módosíthatja, mert azt kell látni, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok legfőbb meghatározója az állam- és kormányközi kapcsolatok, tehát az Egyesült Államok elnöke és az alá tartozó minisztériumok, külügyminisztérium, nagykövet, ilyenek közötti kapcsolati rendszer dominál. Hatást viszont gyakorol, mivel az Egyesült Államok elnöki hatalmi ágának foglalkoznia kell a kongresszussal is, mert az ő saját politikájára valamifajta mérséklő/különböző részleteiben jogszabályokkal, illetve normatív hatalommal rendelkező ellenpólust jelent a kongresszus. Úgy változtathat ez a magyar-amerikai kapcsolatokon, ha feltételezzük, hogy republikánus győzelem lesz, hogy az Egyesült Államok elnöke, aki demokrata kénytelen lesz egy republikánus kongresszussal küzdeni, ami vélhetően lejjebb helyezi Magyarországot a prioritási listán, mert a jogalkotási folyamatban és belpolitikai, szakpolitikai alkotási folyamatban kénytelen lesz egy republikánus – hívjuk ellenzéknek, bár az Egyesült Államok nem használja ezt a szót, de talán a magyar viszonylatok között így a legegyszerűbb megfogalmazni – ellenzéki kongresszussal foglalkozni. Tehát a prioritás az lesz, hogy milyen olyan gazdasági lépéseket lehet tenni, ami az Egyesült Államok átlagpolgára számára működik. Ezzel fog foglalkozni. Külpolitikai szempontból azt kell látni, hogy a külpolitika meghatározása az Egyesült Államok elnöki hatalmánál van. A kongresszus szokott látványos beszédeket, meghallgatásokat tartani, kinevezési és jóváhagyási (nagykövetek, helyettes államtitkárok) szavazási joga is van a szenátusnak, de ezek a pozíciók már fel lettek töltve, tehát ilyen vonalon direkt, közvetlen hatása nem lesz. Ha feltesszük, hogy republikánus alsóház és republikánus felsőház jön november 8-án – január lesz, amikor ők újra felállnak, mert van itt egy két hónapnyi béna kacsának nevezett időszak az Egyesült Államok törvényhozásában –, akkor a kongresszusi és a magyar parlament közötti kapcsolatok javulhatnak. Bár amennyire én értem, nagyon kevés az összefüggés a pártpolitikai összetétel és mondjuk a kongresszusi delegációk látogatásának száma között, de inkább ilyen közvetett hatásról beszélhetünk, hogy az ellenzéki kongresszussal való küzdelem átpriorizálásra kényszeríti a Biden- adminisztrációt.
GM: Új nagykövet van Magyarországon. Jelent változást a két ország kapcsolatában egy új nagykövet, módosít valamit? Mert azért azt látjuk, hogy több olyan esemény is történt azóta, ami feszültséget okoz a kormány, illetve az amerikai nagykövetség között. Vagy ez nem befolyásolja a két ország közötti kapcsolatot?
MB: A nagykövetek egyfelől az állam hivatalos képviselői, másfelől azért egyének és személyiségek is, akik legalábbis részleges mandátummal és kompetenciával rendelkeznek, hogy úgy alakítsák az itteni amerikai nagykövetség, az Egyesült Államok imidzsét, ahogy azt ők legjobb belátásuk szerint tudják. Már önmagában az, hogy nagykövetet jelölt ide az Egyesült Államok elnöke, az ügyvivő helyett Pressman nagykövet úr érkezett, üzenetértékű. Az ügyvivői szint elketyegett, Marc Dillard lévén hivatásos szakdiplomata jól menedzselte a dolgokat, de feltételezem, nem voltak direkt politikai üzenetei, amiket az Egyesült Államok kormánya Washingtonból küldött volna neki. Azt láthattuk, hogy viszont volt olyan ügyvivő, aki külügyminisztériumi utasításra aktívabb volt. André Goodfriend ügyvivőre gondolunk, akinek a munkásságára bizonyára sokan emlékeznek. Pressman nagykövet úr még az elején van, azt hiszem, szeptember végén volt a bemutatkozó fogadása. Az látszik, hogy a demokraták számára kifejezetten fontos prioritási ügyekben, illetve témakörökben máris aktívabb szerepet vállal, mint Dillard ügyvivő úr. Jelenleg azért azt látjuk, hogy ezek inkább a social media platformjain való üzenetváltásokban merülnek ki. Hogy ez átkonvertálódik-e valós ütközőpontok rosszabbítása vagy felelevenítése vonalára, azt még nem tudom megmondani. El lehet azt is képzelni, hogy a narratíva vonalán az üzengetés és az üzenetváltás megmarad a társas média platformokon, de a valós együttműködési folyamatok nem változnak. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy ez csak egy előszele annak, hogy a magyar kormány által egyértelműen republikánus párti támogatás kifelé történő látványos kijelentése közvetett módon a demokrata párti elnök és a magyar állam viszonyát is ronthatja.
GM: Ez azt jelenti, hogy a demokrata párti vezetés, illetve Joe Biden kormánya nem vette túl jó néven, hogy Orbán Viktor ellátogatott Donald Trumphoz?
MB: Nem vette túl jó néven – ez egy érdekes megfogalmazás. Jó néven nem vehette, ez teljesen egyértelmű. Innentől pedig, hogyha ilyen bináris vonalon gondolkodunk, akkor nem vette túl jó néven, mivelhogy de jure, de facto jó néven sem vehette. Ez egy roppant érdekes kérdés: az állam mint hatalmi csúcsintézmény közötti kapcsolatokban az állam mint intézmény a legfontosabb ismérv-e vagy pedig mondjuk a különböző értékeket képviselő pártok, akik a kormányokat alkotják. Hogy a kormányok és a pártok közötti kapcsolat vagy az államok közötti kapcsolat a legfontosabb-e. A bipoláris világban a hidegháború alatt nem nagyon volt ez kérdés, mert átfonódott a kettő. A ’90-es évek után lesznek ennek érdekes kérdései, hogy pontosan kivel is érdemes kapcsolatot tartani. Politikatudományi szempontból én azt tudom mondani, hogy világszinten nagyon az elején vagyunk annak, hogy azt az általános logikát, hogy állam-állam van barátságban egymással, mert ez a biztos, esetenként kezdi felváltani az az álláspont, hogy nem, nekünk nem az Egyesült Államokkal kell jóban lennünk, hanem az Egyesült Államok egyik pártjával, amelyik számunkra kedvezőbb külpolitikát vagy politikát képvisel. Ezt láthatjuk mondjuk a szaúdiaknál, de sok mindenki mást is említhetnék, aki azt mondja. Ennek az utolsó látványos leképeződése az, hogy milyen nagykövetek is uralják a washingtoni rezidenciát magyar részről, illetve a Szabadság téri nagykövetséget amerikai részről.
GM: Az, hogy Ön Amerikával foglalkozik, abból is ered, hogy elég sok időt töltött Amerikában, de lehet, hogy pont fordítva van, azért töltött sok időt Amerikában, mert már nagyon korán eldöntötte, hogy Amerika lesz az a terület, amivel tudósként is foglalkozik?
MB: Igen, erre az angol nyelvben a mutualli constitutive, tehát az egymást képező identitások szóval szoktam választ adni, valószínűleg mind a kettő egyszerre, kereszthatásaiban. Sok időt töltöttem az Egyesült Államokban, négy diplomámat szereztem kint különböző egyetemi ösztöndíjakkal. Leginkább azért, mert ott voltak azok a professzorok, akik számomra érdekes és a kutatási területemhez, illetve kutatási érdeklődésemhez a legnevesebb és legszakértőbb vonalat képviselték. A szakmai érdeklődésem alapvetően a szövetségi kohézióra korlátozódik, és a szövetségi kohéziónak a modernkori vizsgálata a NATO-n keresztül történt mind a tudományos kutatásaimban, mind a disszertációmban, és hát a NATO-n belül semmilyen módon nem megkerülhető az Egyesült Államok.
GM: Nemcsak tanult az Egyesült Államokban, hanem tanított is. Nemzetközi szervezeteknek is tagja, sőt kitüntetést is kapott két évvel ezelőtt.
MB: A müncheni biztonságpolitikai konferencia kitüntette John Mccain díjjal a szövetségi kohéziót a világon először statisztikai módszerekkel vizsgáló disszertációmat. De kitüntetett a doktori egyetemem, az American University Nemzetközi Kapcsolatok Kara is William Olson-díjjal, ami a kiváló oktatási tevékenységemet honorálta.
Én alapvetően azt a világfelfogást vallom, hogy a tudomány független, de a tudós nem. Minden tudósnak van nemzetisége, de a legjobb tudomány előmozdításában arra kell fókuszálni, hogy egy nemzettől független tudományi előremutatást tudjunk képezni, ezért tagja vagyok American Political Science Assocation-nek, az International Studies Association -nek, de a Magyar Hadtudományi Társaságnak és a Magyar Politikatudományi Társaságnak is. A kereszthatások és a tudományos együttgondolkodás erősítése végett igyekszem a tagságaimat jól használni.
GM: Ön nemcsak a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanít, hanem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is, ott diplomáciát. Ön szerint milyen egy jó diplomata, aki tényleg segíti a kommunikációt és az együttműködést az országok között?
MB: Igen, több helyen oktatok, az ELTE-n a politikatudományi mesterszakon biztonságpolitikát, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen pedig társadalomtudományi kutatásmódszertant oktatok, ami az egyik kedvenc tantárgyam. A Magyar Diplomáciai Akadémia keretén belül pedig ugyanúgy biztonságpolitikát, illetve geopolitikát. Itt alapvetően a hallgatók számára azt a fajta ötvözött elméleti és gyakorlati tudást igyekszem bemutatni – én ugye dolgoztam a Külügyminisztériumban, illetve a Honvédelmi Minisztériumban is –, hogy azok az elméleti kérdések, mint például a realizmus, liberalizmus, biztonságiasítás hogyan csapódnak le egy-egy konkrét aktív vagy aktuális biztonságpolitikai ügyben, és igyekszem az elméleti tudást a gyakorlattal ötvözni különböző esettanulmányokon, példákon és szimulációs játékon keresztül.
GM: Milyen tulajdonsággal, milyen tudással kell egy jó diplomatának rendelkeznie?
MB: Agilitás, fluiditás, adaptációs készség, a nemzet, a nemzetállam prioritásainak hatékony képviselete, ugye ez nagyon függ attól, hogy épp milyen fórumon, milyen külső országban működik, az adott állam rendszerének ismeretei, ismérvei keretében kell a munkásságát meghatározza. Az önállóság is fontos, mert a diplomata a kinti külföldi állomáshely szakterületének valamennyire egyéni tudósa is, de az itthoni rendszer, az itthoni prioritások és a nemzetállami érdekek hatékony képviseletének kell egy ügyes mátrixát felvennie, ami – ahogy a geopolitikai folyamatok folyamatosan változnak – változik, és ezekhez kell tudni jól alkalmazkodni, ezért tudom az agilitást és az adaptációs készséget különösen kihangsúlyozni.
GM: Köszönöm , hogy itt volt velünk!
