Mit jelent a kultúrdiplomácia, mi a dolga egy főkonzulnak, és hogy kerül a filmek szerelmese a vízilabdához – ezekről beszélgettünk Bokor Balázzsal, volt diplomatával, Los Angeles-i főkonzullal és protokoll szakértővel.
„Valóban nagy ugrás volt, ha úgy vesszük, hiszen 10 ezer kilométert ugrottam Budapestről Los Angelesig, de a viccet félretéve, ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy a diplomáciában mi a jellemző, mi a jó. Ha szakvonalon megy valaki, tehát mondjuk egy földrajzi területtel foglalkozik állandóan, vagy pedig különböző helyeket vállal föl, egyikről a másikra megy. Erre nem lehet egyértelmű választ adni, mert a legtöbb külügyi struktúrának megvan a saját érdekrendszere, és ebben vizsgálja azt, hogy az adott diplomatákat hova helyezi ki. Azt azért meg lehet állapítani, hogy a diplomácia valóban arra szakosodott, hogy Magyarországot képviseljük magyar szemmel nézve. Természetesen bármelyik ország elmondhatja ezt, tehát tulajdonképpen bárhol tudnunk kell jelen lenni, és bárhol el kell tudnunk végezni mint diplomata azt a feladatot, ami az ország képviseletét jelenti.„
Görög Mása (GM): Azt gondolom, hogy aki figyeli a világ történéseit, és szerelmese akár a filmművészetnek, az pontosan tudja, hogy magyarok mindenhol vannak. Úgy tűnik, hogy a magyarok alapították meg a hollywoodi filmművészetet, és szoktuk mondani, hogy a magyar kultúra mindenhova eljut. Vagy talán mégsem? Egyszóval vannak olyan területek, ahol nem megkerülhető, hogy magyarokkal találkozzunk, és mint ahogy a sorozatban megszokhatták, a magyar-amerikai kapcsolatoknál mindig azt figyeljük, hogy hol találkozunk magyar nevekkel Amerikában, illetve milyen hatást gyakorol Magyarországon az életünk különféle területeire az amerikai kultúra, gazdaság, és mi a szerepe ebben a diplomáciának.
Hiszen pontosan 101 éve vagyunk egymással diplomáciai kapcsolatban, de a magyar-amerikai kapcsolat már jóval régebbre tekint vissza. De hogy pontosan mit jelent a kulturális diplomácia, és mit jelent például a sportdiplomácia, hogy emelkednek ki ezek a területek, erről még nem beszéltünk ebben a sorozatban, így most megkértem Bokor Balázst, aki a diplomácia szinte minden területén dolgozott, volt nagykövet Líbiában, Szíriában, Cipruson, aztán volt protokollszakértő is, Los Angelesben volt főkonzul, létrehozta a Magyar Hollywoodi Tanácsot, és filmszerelmes, most pedig a Magyar Vízilabda Szövetségben nemzetközi és protokoll igazgató, hogy segítsen nekünk egy kicsit eligazodni ezen a területen is. Szeretettel köszöntöm.
Először kezdjük Önnel, még mielőtt belevágnánk az amerikai-magyar kapcsolatokba. Ön először az arab országokkal foglalkozott, arab területen dolgozott, nagykövet volt Jemenben, Libanonban, Szíriában, Líbiában. A legnehezebb időszakokban volt ott, majd hazajött és protokollfőnökként dolgozott 2005 és 2007 között. Utána egy nagy ugrással – hát, nem tudom, hogy ez nagy ugrás-e vagy sem – egy egészen másik kontinensre tette át a székhelyét, Amerikába. Hogy működik ez a diplomáciában? Úgy tűnik, mintha lennének szakterületek, másrészt meg úgy tűnik, hogy az embernek diplomataként, karrierdiplomataként a diplomáciához kell értenie. Vagy a nyelvtudása határozza meg, hogy hol tud dolgozni? Vagy mi az igazság a kettő közül?
Bokor Balázs (BB): Valóban nagy ugrás volt, ha úgy vesszük, hiszen 10 ezer kilométert ugrottam Budapestről Los Angelesig, de a viccet félretéve, ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy a diplomáciában mi a jellemző, mi a jó. Ha szakvonalon megy valaki, tehát mondjuk egy földrajzi területtel foglalkozik állandóan, vagy pedig különböző helyeket vállal föl, egyikről a másikra megy. Erre nem lehet egyértelmű választ adni, mert a legtöbb külügyi struktúrának megvan a saját érdekrendszere, és ebben vizsgálja azt, hogy az adott diplomatákat hova helyezi ki. Azt azért meg lehet állapítani, hogy a diplomácia valóban arra szakosodott, hogy Magyarországot képviseljük magyar szemmel nézve. Természetesen bármelyik ország elmondhatja ezt, tehát tulajdonképpen bárhol tudnunk kell jelen lenni, és bárhol el kell tudnunk végezni mint diplomata azt a feladatot, ami az ország képviseletét jelenti. Volt a magyar diplomáciában egy olyan időszak, amikor sokkal markánsabb volt a szakmai elkötelezettség. Amikor 1975-ben külügyi ösztöndíjasként elkezdtem tanulni a szakmát az akkori egyetlen lehetséges helyen, Moszkvában a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, akkor gyakorlatilag valamennyi magyar ösztöndíjas, akit a külügy kiküldött, kapott egy szakirányt, én az arab világot. Ott a nyelvet is kellett tanulni, illetve az adott országcsoport, földrajzi régió minden vonatkozását, legyen az vallás, kultúra, történelem, gazdaság, bármi. Tehát azt mondhatom, hogy az egy hasznos dolog, ha valaki tud szakosodni, és jól megismeri az adott régiót. De ha a másik oldalról közelítjük meg, akkor egy diplomata, amikor elfoglalja az állomáshelyét, akkor valójában alaposan fel kell készülnie, szakszinten kell megismernie azt az országot, azt a népet, ahova megy és képviseli az országát. Végülis azt tudom mondani, hogy mind a kettő vonal jó, ha valaki szakosodik, bár ez egy kicsit belterjessé válhat, ha egész életében ugyanott dolgozik. Talán azt hiszem, hogy a személy szempontjából is jobb, ha különböző helyszínek vannak.
GM: Amikor kikerült 2007-ben Amerikába, akkor Ön előtte az arab országokban dolgozott, most mondta, hogy nagyon fel kellett készülnie. Amellett, hogy a könyvei alapján is tudjuk Önről, hogy filmszerelmes, Hollywood is magához vonzotta Önt, azért nyilván volt egy külön felkészülési időszak, mielőtt kiment. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy a meglévő általános műveltsége mellett fel tudjon készülni diplomataként arra, hogy ott képviselje Magyarországot? Illetve nyilván ez egy kétirányú folyamat, tehát ugyanúgy diplomataként Magyarország felé is kell képviselni Amerikát.
BB: Nagy általánosságban elmondhatjuk azt, hogy általában véve nyári időszakokban vannak a váltások a külképviseleteken, és az előző év vége felé, második felében tudja meg – ha a nagy számok törvényét veszem, mert rengeteg váratlan eset is van – azt az illető, hogy kiutazik valahova. Tehát egy bő félév biztos, hogy rendelkezésre áll arra, hogy megpróbálja kívülről-belülről megismerni az adott országot. Ha már volt külszolgálaton, ha már volt diplomáciai munkája, akkor természetesen nagyjából tudja az ember, hogy hova kell nyúlni, tehát mit kell megismernie. Ahogy Ön is mondta, az általános műveltség egy adott alap ehhez a szakmához, és aztán az adott időszakban, mondjuk félévben tényleg a politikai rendszer, gazdasági felépítés megismerése a feladat, és aztán megyünk sorba, amennyi idő van – a kultúra természetesen benne kell, hogy legyen. A diplomácia önmagában mint legfontosabb tevékenységi kör mégiscsak a gazdaság a kereskedelem. Hiszen nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy a magyar és most a konkrét esetben az amerikai kapcsolatokból Magyarország számára lehívjuk azokat a pozitívumokat, amiket tudunk: kereskedelmi ügyletek, gazdasági kapcsolatok, olyan megállapodások, egyezmények, amelyek a gazdasági kapcsolatokat segítik. Ezért azt szoktam mondani, hogy a diplomácia kicsit triviálisan fogalmazva olyan, mint egy bolt, mindent el kell adnunk Magyarországból, és mindent meg kell vennünk a fogadó országból. Mikor megkérdezték, hogy mivel foglalkozik egy diplomata, akkor egyszer még nagyon régen azt mondtam, hogy mivel nem? Bármivel kell foglalkoznia. Ha mezőgazdasági együttműködésről van szó, akkor mezőgazdasági együttműködéssel, ha tudományos együttműködésről, akkor tudományos együttműködéssel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy diplomatának minden szakterületen fantasztikus, csúcs professzionális ismeretekkel rendelkező szakembernek kell lennie. Én például csillagász soha nem leszek, de attól még a magyar-amerikai csillagászati együttműködésben természetesen be kell indítani a dolgokat, mindent meg kell tenni azért, hogy aztán majd a szakemberek a részleteket kidolgozzák. A diplomáciának tulajdonképpen fel kell tárnia, elő kell készítenie azokat a dolgokat, amelyeket utána tovább lehet folytatni.
GM: Ön a Bush-kormányzat idején volt főkonzul Los Angelesben. Mi a különbség egy főkonzul és egy nagykövet feladata között?
BB: Igazából ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kell megérteni, hogy milyen a külügyi képviseleti struktúra. Természetesen nagykövetség minden országban a fővárosban van. Ez egy adott országnak a politikai képviselete a fogadó országnál, hiszen ott van az államfő, a kormány. A nagykövet egy megbízólevelet ad át a küldő ország államfőjétől a fogadó ország államfőjének, logikus, hogy ott kell dolgoznia, ahol az ország központja, fővárosa van. Ez a nagykövetség. A főkonzulátusok pedig egy adott ország más fontos nagyvárosaiban vannak. Ezek a főkonzulátusok az adott országtól függően különböző érdekek alapján kerülnek létesítésre. Vagy azért, mert például magyar diaszpóra van ott, akár a szomszédos országokban is lehet ezt látni, Eszék, Kassa, Kolozsvár, Csíkszereda, Beregszász, csak mondtam példákat. Vagy olyan fontos központok, ahol gazdasági, komoly kulturális érdekeink vannak, legyen az Hong Kong, Sanghaj, Milánó. De Los Angeles is pont egy ilyen volt, ahol egy kicsit ebben a konkrét esetben összeértek a szálak, hiszen nagyon fontos gazdasági központ is, a magyar diaszpóra is jelentős, és amellett egy rendkívül fontos kulturális, filmipari, szórakoztatóipari központ. Kalifornia, amelynek jelentős városa Los Angeles Amerikán belül is gazdaságilag az egyik legerősebb állam. A főkonzulátus és a nagykövetség így különbözik egymástól. Egyébként meg nagyságrendileg ugyanazt a feladatot látja el, mínusz egy: a főkonzulátus nem tudja a legfőbb politikai képviseletet ellátni, hiszen az kizárólag a fővárosban levő nagykövetség feladata.
GM: Hogy jellemezné az akkori diplomáciai kapcsolatokat a két ország között?
BB: Magyarország és Amerika között most 101 évünk van már, ez egy jelentős időszak. Természetesen van olyan ország, amellyel jóval hosszabb diplomáciai kapcsolatunk is van, de azért az egy évszázad egy fontos mérföldkő. Én azt hiszem, hogy ezen belül általában a magyar-amerikai kapcsolatokat magyar részről mindig az jellemezte, hogy törekedtünk arra, hogy egy ilyen nagy országgal, a világpolitika, a világgazdaság meghatározó elemével, szuperhatalommal jó kapcsolatban legyünk. Ez adottság, hiszen egy nagy országgal, amely meghatározza a világ számos dolgát, persze hogy egy olyan kapcsolat kell, legyen, amelyből mi profitálhatunk magunk számára. Nem lehet semmibe venni egy ilyen országot. Amellett, ha megnézzük ezt az országot, a magyar emigráció szempontjából az egyik legjelentősebb ország. Millió fölött van azoknak a száma, akik valamilyen szempontból magyar hátterűnek vallják magukat Amerikában. A különböző népszámlálások esetén szokott ilyen kérdés felmerülni. Ezek a magyarok a magyar-amerikai kapcsolatok szempontjából nagyon fontosak, tehát nem mindegy, hogy velük hogyan működünk együtt. Azon kívül az, hogy a kétpártrendszerben, ami Amerikában működik, éppen a demokraták vagy a konzervatívok vannak hatalmon, nem hiszem, hogy alapvetően határozza meg a mi kapcsolataink színvonalát. Hangulatát meghatározhatja természetesen, hiszen a pártideológia, az elméleti háttér lehet hozzánk közelebb vagy tőlünk távolabb álló, illetve az éppen regnáló magyar kormányhoz, ez már pártvonal is. De én azt hiszem, hogy abból kell kiindulni, hogy alapvetően és összességében a kapcsolatok mindig jók voltak. Most sem mondhatjuk azt, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok rosszak Kétségtelenül vannak olyan problémák, amelyeket nehéz esetleg áthidalni, vagy sokat kell dolgozni azért, hogy közös nevezőre jussunk. De ha megnézzük az amerikai befektetéseket Magyarországon, a magyar-amerikai kereskedelem volumenét, azt, hogy gyakorlatilag nincs olyan területe az életnek , amelyen ne lenne valamilyen kimutatható és számottevő kapcsolat, ez mind azt jelenti, hogy egy egészségesen működő kétoldalú kapcsolatrendszer van. Az, hogy a politikai viták egyszer így, egyszer úgy befolyásolják, kicsit mérgesebbek néha, kicsit megengedőbbek néha, kicsit vitatkozóbbak néha, én azt hiszem, hogy ez természetes velejárója a mai modern világnak.
GM: Amikor 2007-ben átvette a Los Angeles-i főkonzuli posztot, mik voltak azok a fő sarokpontok vagy elképzelések, amelyekről úgy gondola, hogy ez alatt az öt év alatt meg fog valósítani? Mert ahogy Ön is mondta, az rendben van, hogy van egy általános jó kapcsolat a két ország között, de azért a személyek mindig meghatározzák valamennyire azt, hogy hogyan működik az az aktuális terület. Mint ahogy most is mindenki nagy várakozással tekint arra, hogy az új amerikai magyar nagykövet mit fog magával hozni. Mit hozott Ön 2007-ben?
BB: Amikor egy misszióvezető – legyen az nagykövetséget vezető diplomata vagy főkonzulátust vezető diplomata – kiérkezik az állomáshelyére, akkor természetesen egyfajta intézkedési terv, feladatterv, akcióterv van a puttonyában. Ez általában úgy szokott összeállításra kerülni, hogy a Külügyminisztérium struktúrájában vannak úgynevezett területi főosztályok, amelyek az adott földrajzi régióért felelősek, az ott lévő külképviseleteket irányítják, no és hát az Amerikai Főosztály. Az adott kormánypolitika mezsgyéjén, azoknak az elvárásoknak megfelelően a szakmai grémium a nagykövet-jelölttel vagy főkonzul-jelölttel közösen kialakít egy ilyen programot, egy nagyköveti vagy főkonzuli feladattervet, amely alapján kell dolgozni. Nagyon fontos a személyiség, a személy konkrétan, de azért mégiscsak egy közös dologról van szó. Soha nem lehet azt képzelni, hogy egy nagykövet bármit tesz, azt a saját maga kútfejéből teszi és nem a központtal egyeztetve. Természetesen bizonyos helyi sajátosságokat neki kell eldönteni, de azért mégiscsak egy központi iránymutatás alapján. Nos, amikor én kiérkeztem 2007-ben Los Angelesbe, nem csak Los Angelesről volt szó. A Los Angeles-i főkonzulátus vezetője 19 amerikai államot felügyel. Az Amerikai Egyesült Államok területe, az összes állam le van osztva a különböző képviseleteink között: van a washingtoni nagykövetség, van a New York-i, Chicagói és Los Angeles-i főkonzulátus. Nos, tehát Los Angeleshez 19 állam tartozik. Ez azért érdekes, mert a legnagyobb gazdasági kapacitással rendelkező államok itt voltak – Texast, Kaliforniát beleértve. A gazdasági, a kereskedelmi kapcsolatok prioritása természetesen a Los Angeles-i főkonzuli beosztásra is vonatkozott, az, hogy megtaláljuk azokat az együttműködési lehetőségeket, amelyek hasznot tudnak hozni Magyarországnak – azaz a gazdaság, a kereskedelem. A másik a kultúra. Hiszen pontosan tudjuk, hogy nemcsak a filmipar, hanem a szórakoztatóipar központja is Los Angeles. De ha a filmnél maradunk, ami azért markánsan az egyik legfontosabb iparág kulturális téren, akkor Los Angeles az a helyszín, ahol ezzel komolyan lehet foglalkozni. És a harmadik dolog – ha így mondom, ez a triász –, az pedig a kint levő magyar kolónia, diaszpóra volt, hiszen azt kell mondjam, hogy a legszínesebb magyar közösség a nyugati parton található. Fantasztikus magyar származású emberek élnek ott, akik amellett, hogy fantasztikusak saját személyiségükben, rengeteg olyan van közöttük, aki valamiért kimagasló a saját területén, szakmájában. Legyen az a tudomány, a film, a kereskedelem, Nobel-díjasok, szóval egy olyan kincsestára a magyar hátterű, magyar származású, magyar születésű embereknek, hogy vétek lenne, ha ezt nem használnánk ki, és nem próbálnánk velük együttműködni. Amikor kint voltam bő öt évet Los Angelesben, akkor gyakorlatilag nem volt olyan nap, hogy ne örülhettem volna annak, hogy új és új fontos személyeket ismerek meg, akik magyar származásúak. Természetesen nem csak magyar származásúakkal foglalkoztunk, de azért ez egy fontos szelet volt. Olyannyira megfogott ez a dolog, hogy 2010-ben írtam is egy könyvet, Távolban magyar címmel – ez 56 nyugati parton élő magyar származású amerikai magyarral interjúkötet. Fantasztikus dolgokat látunk, hogy a Mars robotot, a holdjárót vagy a legfontosabb csillagászati távcsövet ki fedezte föl, és az magyar. De olyan magyarral is találkozhattam, aki Ronald Reagan elnök szárnysegédje volt, négycsillagos tábornok, aki azt a bizonyos fekete táskát, atomtáskát, ahogy szokták mondani, hordozta – most a houstoni Szent Tamás Egyetem rektora éppen, vagy olyan ember, aki űrben járt mint első turista, Charles Simonyi vagy az egyik leggazdagabb amerikai Udvar-Hazy Steven, aki azt hiszem, hogy 80 légitársaságnak lízingelte a Boeing gépeit a világon, köztük annak idején még a Malévnak is. Hosszú a sor, folytathatnám még. Közöttük számtalan filmes nagyság is volt, tehát ez a három, a gazdaság, a kultúra és a diaszpóra volt az én puttonyomban a legmeghatározóbb csomag, és azt hiszem, hogy elég sok sikert tudtam felmutatni a több mint öt év alatt. Ez egy termékeny talaj volt ott.
GM: Azt mondja, hogy elég termékeny munkát tudott végezni. Hihetetlenül aktív időszak lehetett, több könyvet is írt róla, megjelent például a My Hollywood vagy a Római tál New Yorkban. Az írói pályafutását is megalapozta. Olvastam, hogy a kint élő magyarok számára meglepő volt, hogy a Los Angeles-i főkonzul fogja magát és elutazik különféle rendezvényekre, nemcsak kulturális rendezvényekre, hanem kisebb településeken a magyar diaszpórák saját rendezvényeire. Úgy tűnik, hogy ez a személyes kapcsolat elég fontos volt az Ön számára, hogy minden személyesen éljen meg, tapasztaljon meg, és ne csak azt mondja diplomataként, hogy na, jól van, támogatlak benneteket nyilatkozatokkal vagy valamennyi pénzzel.
BB: Így van. Az én felfogásom szerint alapvető az, hogy egy diplomata rendkívül nyitott, rugalmas, aktív valaki legyen, akinek a tevékenységében a személyes kapcsolatok meghatározó szerepet játszanak. Én nem hiszem azt, és nem is tudok semmi olyannal egyetérteni, ami azt mondja, hogy távolról… Az nem lehet egy jó diplomáciai tevékenység, ha valaki csak távolról… Természetesen nem lehet mindig odautazni, de hogyha az ember a saját területén nagy vonalakban nem ismer mindent, vagy legalábbis nem kerül kapcsolatba minden meghatározó szereplővel, akkor azt kell mondani, hogy nem volt eredményes. Igen, én mindig erre törekedtem. De hát azért 19 állam, bele kell gondolni, hogy Alaszkától Hawaiig, Új-Mexikótól Texasig vagy Coloradotól Nevadáig, tehát rengeteg állam, rengeteg esemény, rengeteg történés és rengeteg magyar is. Emellett nem győzöm hangsúlyozni, hogy a diaszpóra fontos része volt a tevékenységnek, de mégsem a meghatározó. Hiszen nem a magyarok miatt voltunk elsősorban ott. Én a saját lehetőségeimet, aktivitásomat, rugalmasságomat megpróbáltam arra felhasználni, hogy kiemelt figyelmet biztosítsak ennek a vonalnak is. Én arra nagyon büszke vagyok – és ez egyszerű dicsekvés lenne, ha nem kaptam volna erre visszajelzéseket is a magyar közösségtől –, hogy az öt év alatt sikerült párt- és ideológiai színezettől függetlenül minden magyarral, minden magyar csoporttal jó kapcsolatot kialakítani. Amikor én ott voltam, akkor például a Los Angeles-i Magyar Ház, amely egy kulturális központ, valóban folyamatosan felnőtt egy soha nem látott szintre a programjaival, a résztvevők számával. Hiszen a nagykövetség, illetve a Los Angeles-i főkonzulátus igenis markánsan letette a voksát a magyar közösség mellett, és akkor az egyházak mellett elsősorban ez volt a helyszíne a magyar közösség különböző ünnepeinek. Nekem fantasztikus érzés volt látni szélsőjobboldalit, szélsőbaloldalival beszélgetni – most direkt karikíroztam – egy olyan rendezvényen, amit mi szerveztünk mondjuk a Magyar Házban, és eszükbe nem jutott egymást „püfölni”, hanem érezték, hogy ott egy közös magyar rendezvény van, ahol nem az a lényeg, hogy milyen színű vagy, hanem az, hogy megpróbálunk közösen fellépni magyar érdekekben a magyar-amerikai kapcsolatok keretén belül.
GM: Meghirdette a Kultúra a nyugati parton is című kapcsolatteremtő projektet. Miért volt erre szükség? Amikor kiment, ekkora volt a különbség a keleti és a nyugati part között?
BB: Ez egy érdekes sztori, ugyanis ez egy, hogy mondjam, kényszercselekvés volt, nem biztos, hogy a legjobb szót használom erre. Arról volt szó, hogy 2008-ban a magyar állam, a magyar kormány meghirdette az úgynevezett Csordultig magyar ‘Extremely Hungary’ – ez volt a hivatalos fordítás – kulturális rendezvénysorozatot az Amerikai Egyesült Államokban, magyar kultúra az Egyesült Államokban. Amikor elkezdték tervezni, akkor arról szólt, hogy az ország minden részén, de azért a fővárosra, Washingtonra és New Yorkra koncentrálva, de az ország minden részén lesz egy éven át egy csomó magyar program. Elindult a program, kiderült, hogy a támogatási rendszer és maguk a programok is kizárólag Washingtonra és New Yorkra összpontosultak, sehova máshova. Nem volt más lehetőségem, próbálkoztam az akkori kulturális vezetésnél, de sikertelenül, ezért a Los Angeles-i főkonzulátus lehetőségeit figyelembe véve arra az egy évre egy markáns figyelmet kívántam szentelni a magyar kultúrának, és ezért lett egy kicsit ilyen dafke tüske, hogy magyar kultúra a nyugati parton is! Mert tényleg a kollégáimmal, illetve a nyugati parton élő magyar vezetőkkel bizony dühösek voltunk, hogy egy ilyen fontos eseményből, egy egyéves kulturális rendezvénysorozatból kimarad az ország egy jelentős része, és csak a keleti partra, a fővárosra és New Yorkra koncentrál. A mi anyagi lehetőségeink persze minimálisak voltak, mert a központi büdzséből nem jutott, ezért kénytelenek voltunk a kreativitást felhasználni. Részint a kapcsolatrendszert – számos olyan magyar művészt ki tudtunk utaztatni, aki hajlandó volt kompromisszumot kötni, hogy ő megveszi vagy megfinanszíroztatja valakivel a repülőjegyét, mi meg a szállítását, ellátását, szállását biztosítottuk. Ahogy már többször mondtuk, a kapcsolatok a legfontosabbak. Aztán számos olyan, Amerikában, pontosabban nyugati parton vagy ebben a tizenkilenc általam felügyelt államban élő amerikai-magyar művészt szedtünk össze, festőket, akiknek a magyarságát próbáltuk az amerikaiságával összehozva propagálni. Tehát a magyar kultúra nem feltétlen magyarországi kultúrát jelentett a mi esetünkben, hanem amit a magyar egyetemes kultúrából össze tudtunk hozni. Mi túl is teljesítettünk, mert másfél évig tartott ez a magyar kultúra a nyugati parton is. Nem volt olyan hét, amikor ne lett volna egy-kettő program legalább, és nemcsak Los Angelesben, hanem a 19 állam számos más nagyvárosában is.
GM: Magyarországon azért elég jól ismerjük az amerikai kultúrát. Mennyire ismerik Amerikában a magyar kultúrát? Mert ugye mi azt gondoljuk, hogy mindenki tudja, hogy rengeteg képviselője a különféle művészeti ágaknak Amerikában magyar származású volt, de azt gondolom, hogy Amerikában különösebben nem érdekli az embereket, hogy ki honnan jött.
BB: Hát igen, alapvetően az amerikaiak, akik bárhol is születtek, bárhonnan is származnak, amerikainak vallják magukat. Én azt hiszem, hogy talán az én kintlétem alatt is volt már egy olyan változás, amit elsősorban amerikaiak mondtak nekem, illetve hívták fel a figyelmet, hogy egyre inkább szerették akkoriban, és ma is szeretik az amerikaiak azt mondani, hogy American Hungarian, amerikai magyar, American Greek, amerikai, görög satöbbi, satöbbi. Persze az amerikai az első szó, de mégis a hátterüket is szeretik most már felfedni. Amikor Magyarország és a magyar kultúra ismeretéről beszélünk, akkor azért nem szabad naivnak lennünk. Látni kell, hogy az átlagember, a társadalom normális tagja nagyon keveset tud Magyarország kultúrájáról és egyáltalán Magyarországról. Nemcsak rólunk, hanem általában Európáról is keveset tudnak. Az érdeklődés központja a saját mikroklímájuk. Nem kell azon csodálkozni, Európában is találkoztunk olyanokkal, akik Budapestet és Bukarestet összekeverték már többször. No, Amerikában, ha egyáltalán egy kis amerikai faluban bárki hallott Budapestről vagy Bukarestről, akkor nem az lesz a kérdés, hogy összekeverik-e vagy nem, hanem az, hogy egyáltalán mi ez. De azért legyünk nagyon őszinték, ha elmegyünk egy kis magyar faluba, nem biztos, hogy az amerikai kultúráról bármit megtudunk. Az ember általános műveltsége ma már megváltozott, annál is inkább, mert beüti a Google-ba, és ott van öt perc múlva vagy egy perc múlva. Tehát én azt hiszem, hogy nem kell annak olyan nagy jelentőséget tulajdonítani, hogy mennyire ismernek minket. Meg kell tennünk és meg is teszünk mindent azért, hogy minél jobban ismerjenek, de ha őszinték vagyunk, akkor a képzettebb körök, a társadalom képzettebb rétegei azok, akik érdeklődnek a másik iránt, akik nyitottak a másik iránt, ők azok, akik rendelkeznek információval. Persze előkerül, ha az ember azt mondja, hogy hallottál erről – ó, igen, tényleg magyar volt? Ó! Nagyon sok Nobel-díjas amerikai magyar van, akik közül jó párról tudták Amerikában is, hogy magyar származású, jó párról nem. Itt vannak a filmesek is. Pont nem olyan régen sikerült egy kézikönyvet összeállítanom, 58 olyan Oscar-díj van ma, amelyik valamilyen magyar vérvonalhoz vezethető vissza. Vagy azért, mert Magyarországon született vagy a szülei, vagy valamelyik távolabbi felmenője született Magyarországon. Ezek közül sokan maguk sem foglalkoztak azzal, hogy ők magyar származásúak. Hogy csak egy példát mondjak: hogyha Robert Downey Jr.-t vesszük, aki az egyik legjobban fizetett hollywoodi férfisztár, hát ő sem azzal foglalkozik éjjel-nappal, hogy az ükanyja és az ükapja a tatai zsidó temetőben fekszik. Mert ez így van. De azért ez egy távoli múlt. Ha egy közelebbi dologról van szó, hogy ő maga vagy a szülei közül valaki Magyarországon született, akkor természetesen az más dolog. Amikor Jamie Lee Curtis itt volt tavaly nyáron Magyarországon fantasztikus elérzékenyültséggel látogatott el oda, ahol az ő nagyapja született. Onnan, Mátészalkáról ment el Amerikába, ahol Tony Curtis, az ő apja már megszületett. Számtalan ilyen sztori van. Vannak olyan amerikai magyarok és nem kevesen, akik kifejezetten büszkék a magyarságukra, és ezt hirdetik is. Van, aki nem foglalkozik ezzel, de nem tagadja, és semmi szégyellnivalója nincsen ebben. És aztán van még a harmadik kategória, ők ilyen-olyan, amolyan személyes okoknál fogva nem szívesen foglalkoznak a gyökereikkel.
GM: Arról beszélgettünk, hogy a magyar és az amerikai kultúra mennyire ismerik egymást. Gondolom, a kulturális diplomáciának pont az a lényege, hogy odavinni a kultúrát a fogadó országba, megmutatni minél több szegmensét. De az is, hogy felfedezni – ebben az esetben például Amerikában – azt, amit még Magyarországon talán kevésbé ismerünk, vagy ismerünk, de nem jutott el hozzánk élőben a kultúrának az a része. Közben az ottani magyar kultúrát is megismerni és népszerűsíteni itthon is, meg ott is. Mennyire tud ilyenkor egyensúlyozni az ember, hogy meglegyen ennek a hármasnak az egyensúlya? Hogy lehet megteremteni azt az egyensúlyt ebben a hármas felosztásban, hogy mindenki megkapja azt, amire vágyik valójában?
BB: Az egyensúlyt úgy lehet megteremteni, ebben a hármas rendszerben, amit felvázoltunk, hogy azért mindig vannak promt, adott időszakra vonatkozó konkrét célok, amelyek hol az egyiket, hol a másikat emelik ki a többi közül. Amikor mondjuk egy gazdasági vonalon elindulunk, és megérett valami, akkor arra koncentrálunk, hogy abból valóban konkrét eredmény legyen, ha a kultúrában, akkor a kultúrában. Na most az, hogy mindent megpróbálunk idehozni Magyarországra, és kivinni oda, mert ugye ez egy kölcsönös dolog, az azzal jár, hogy az ember állandóan képben kell legyen, állandóan tisztában kell legyen azzal, hogy milyen folyamatok, milyen újdonságok vannak akár a kultúrában, akár a gazdaságban, akár a magyarokkal való kapcsolatrendszerben. Értelemszerűen minket az is érdekel, hogy az amerikai kultúra idejöjjön Magyarországra, de azért hála Istennek van amerikai nagykövetség, aminek az a feladata, hogy a saját kultúráját Magyarországon „eladja”. Nekünk pedig inkább az, hogy a magyart vigyük oda. Természetesen nyitott szemmel kell járni, és ha az ember lát valami olyan dolgot, akkor nem várjuk azt, hogy majd a másik fél a saját kultúráját, a saját gazdaságát intézze, hanem mi is megpróbálunk ebben tevékeny cselekvőnek lenni. De azért alapvetően a magyar érdek dominál, az határoz meg mindent, hogy a piacról mikor mit veszünk be a kosárba.
GM: Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy Ön hivatásos diplomata és emellett protokollszakértő, diplomáciai protokollt tanít. Láttuk azért a világban, hogy maga a protokoll, az etikett egy olyan terület, amit – nem tudom, hogy szívesen vagy az ismeretek hiánya miatt – időnként áthágnak. Mintha ez a terület is változásokon menne keresztül… Viszont amint megtörténik egy ilyen áthágás, arról olvasunk a sajtóban, hogy ez milyen szörnyű, rettenetes, aztán nem történik semmi. Szóval, hogy működik ez most a világban?
BB: Igen, ez jó meglátás. Nézze, én negyven évig, 2015-ig voltam hivatásos diplomata, azóta már nem foglalkozom diplomáciával, legalábbis napi gyakorló szinten. Már nem vagyok a Külügyminisztérium kötelékeiben. Amikor én Los Angeles előtt, az utolsó külszolgálatom előtt az állami protokoll vezetője voltam, az egy fantasztikus, érdekes időszak volt. Egy rendkívül aktív magyar politikai időszak volt, rengeteg külföldi vezető érkezett Magyarországra. A protokoll a diplomácia része. Tehát protokoll nélkül a diplomácia nem megy, ilyen vagy olyan mértékben része kell, hogy legyen. Az, hogy mennyire változik – hát változik, és vannak olyan törekvések, hogy ne nagyon figyeljünk a protokollra. De ezt nem lehet valójában megtenni, Ön is említette, hogy ha baj van, ha valaki áthág valamit, az önmagában még nem egy szörnyű dolog, de a következményéről hallunk. Hát így van, a protokoll egyfajta KRESZ. Gondoljuk csak el, hogyha kivennénk az utcai forgalomból a jelzőtáblákat, minden jelzőlámpát elsötétítenénk, s hagynánk az autósokat, hogy menjenek – hát abból káosz lenne! Ugyanez a protokoll is: jelzőtáblák vannak lerakva, és az alapján lehet következtetni, hogy akkor majd jobbra tudok fordulni vagy balra, vagy meg kell állnom, vagy elsőbbséget kell adnom és így tovább. Tehát a protokoll az egy speciális jelzőrendszer, ami segíti a diplomáciát, ami gyakorlatilag kézenfekvővé tesz különböző cselekményeket és lépéseket, mert ha a protokoll mentén haladunk, akkor nagyjából ki lehet számítani, hogy hogyan tovább majd a következő lépés után. Értelemszerűen nem kell spanyol királyi etikett szerint működni a mai protokollosoknak, teljesen természetes, hogy a protokoll is modernizálódik, pontosabban nem is modernizálódik, hanem alkalmazkodik az új körülményekhez. Gondoljunk bele, hogy 20-30 évvel ezelőtt egy államfői látogatás pár napot vett igénybe, két-három napot legalább. Ma munkalátogatások vannak, egy-két órát tartózkodik a vezető a másik ország fővárosában, és azalatt lerendezi a dolgát. Tehát a protokollnak is zanzásítva és gyakorlatias szempontból kell érvényesülnie. Ezzel együtt én markánsan azt hiszem, azt vallom, hogyha valaki a protokolltól meg akar szabadulni, és teljesen ki akarja gyomlálni a diplomáciából, az rosszat tesz a diplomáciának, mert ezek a szabályok velejárói a diplomáciának, és szükség is van rájuk. Figyelembe véve azt, hogy akklimatizálódunk a mai modern időkhöz, kevesebb a külsőség, de a politika és a diplomácia néha igényli a külsőségeket. Mert az is mutat valamit, hogy hogyan fogadjuk, milyen ceremóniával egy másik ország államfőjét. Ezek a tisztelet jelei, a kapcsolatok fontosságát is demonstrálják, hogy például mennyi idő alatt ad át egy megérkezett nagykövet megbízólevelet. Ha gyorsan átadja, akkor valószínű jó a kétoldalú kapcsolat a két ország között. Ha váratják, akkor az valamiért történik, jelzést akarnak adni neki, vagy rossz a kapcsolat, és százezer ilyen példát lehet felsorolni.
GM: Azt mondjuk, hogy globalizálódik a világ, az emberek mindenhol ugyanolyanok, mert emberek vagyunk mindannyian, de közben azt is látjuk, hogy ezzel a globalizációval egyidőben nagyon erőteljesen megjelennek a különféle kultúrák keveredéséből adódó konfliktusok, pont azért, mert a világ borzasztóan átjárható is lett a globalizáció következtében. Gondolom, a protokollnak a diplomáciában is van egy olyan része vagy olyan jelentősége, hogy segít ezeket a kulturális különbségeket áthidalni, illetve egyszerűbbé tenni a közlekedést a kultúrák között.
BB: Így van, ez egy fontos momentum, mert valóban az érzékenység az egyes kultúrák között nagyon nagy, és mindenki a saját mikroklímáját, kultúráját, civilizációs körét próbálja legfontosabbnak tartani. Ez önmagában nem is baj. De hát gondoljunk arra a régi-régi mondásra, hogyha Rómában vagy, akkor viselkedj úgy, mint a rómaiak. Ez ma is érvényes, amikor elmegyünk valahova, akkor tiszteletben kell tartanunk a másiknak a szokásait. És ugyanezt elvárhatjuk mi is, ha hozzánk jönnek. Tehát amikor a különböző kultúrák harcáról beszélünk, akkor bizony a mai modern korban lehet vizsgálni azt a kérdést, hogy egyes kultúrák mennyire toleránsak a másik iránt. Toleránsnak kellene lenniük, hiszen ez egy alapvető tiszteletet ad a másik iránt. Már amennyiben tiszteletet akarunk adni, mert lehet, hogy pont az a törekvés, hogy lesajnáljuk a másikat, a feljebbvalóságunkat bizonyítsuk. Ez is előfordulhat, de én azt hiszem, hogy különösen politikai, diplomáciai szinten az cselekszik bölcsen, aki a másik másságát és sajátosságát figyelembe veszi és tiszteli, vagy legalábbis tiszteletben tartja azt.
GM: A kultúra mellett, amire azt mondjuk, hogy az köti össze legjobban az embereket, hiszen a legegyszerűbb befogadni a kulturális értékeket, a sport a másik, ahol teljesen mindegy, ki hol született, mit gondol a világról, össze tudjuk mérni a saját tudásunkat. Számomra meglepő volt, amikor kerestem Önt és láttam, hogy a kulturális diplomácia után most a Magyar Vízilabda Szövetségnek a protokoll igazgatója. Hogy keveredett a sportdiplomáciához? Vagy a protokollnak mindegy, hogy melyik területen működik, mert mindenhol szükség van rá?
BB: Ez így van. Ez a nemzetközi és protokoll része a Magyar Vízilabda Szövetségnek. Immár 2019 óta, három éve itt dolgozom. Én soha nem sportoltam „hivatásszerűen”, de mindig is szerettem a vizes sportokat, a vizet. Balatonnál nőttem föl, és imádtam mindig a vizet, azóta is szeretem. Nem egy egyenes út vezetett ide, hanem a csillagok szerencsés állása. Éppen befejeztem egy megbízatásomat, ami a kultúrával volt összefüggésben, a magyar alkotóművészek nonprofit szervezetében voltam stratégiai igazgató. Ez a megbízatás lejárt, és akkor egy baráti kapcsolaton keresztül, ami pont a protokollhoz fűződik, hívó szót kaptam a szövetség vezetőjétől, és örömmel tettem ennek eleget, hogy idejöjjek. Ez is a személyes kapcsolatoknak köszönhető, mint minden. Valószínű, ha nem ismertük volna egymást, nem tudtunk volna sok mindent a másikról, akkor hívó szó sem lett volna, és én sem jöttem volna ide.
GM: Mennyire meghatározó a két ország, Amerika és Magyarország kapcsolatában a sport? Tudjuk, hogy Amerikában a sport meghatározhatja egy embernek akár a jövőjét is. Egyetemre be tud kerülni sportösztöndíjjal, tehát a sportnak egészen más típusú kultusza van, mint Magyarországon.
BB: Így van. Megint csak odajutok, hogy ez egy hatalmas ország hatalmas potenciállal, lehetőségek tömkelegével. Természetes, hogy ezt figyelembe kell venni, és lehetőséget kell adni a fiatal magyar sportolóknak is, hogy ők megfelelő helyre kerülve megfelelő képzettségre tegyenek szert. Igen, az amerikaiak gyakorlatként kezelik azt, hogy ösztöndíjakat ajánlanak fel már ismert fiatal sportolóknak bármelyik területen, de a vízilabda területén is. És akkor az idő alatt egyetemi csapatokban játszanak, tehát tulajdonképpen „megfizetnek” azért, hogy ösztöndíjat kapjanak. Én azt hiszem, hogy ez egy nagyon jó módszer. Gondoljunk csak bele, hogy régen is a mesterlegények ide-oda szétszóródtak a világban, hogy megtanuljanak ezt-azt-amazt, és aztán hazajöttek. Mi is abból indulunk ki – legyen az a sport, kultúra, gazdaság, bármilyen terület –, hogy ha valaki elmegy külföldre tanulni, és nem feltétlenül csak felsőoktatási képzésben, hanem megtanulni valami szakmát, más gondolatokat, utána hozza azt haza, és kamatoztassa itthon. Én azt hiszem, hogy ez egy nagyszerű dolog. A sportdiplomácia egyre fontosabb. Gondoljunk bele, hogy egyre több a nagy nemzetközi rendezvény, világbajnokság, Európa-bajnokság, minden sportágban sorolhatnánk, hogy mi minden van. Vízilabdánál is az elmúlt egy-két évre visszanézve fölsorolni sem nagyon tudjuk, hogy mennyi nemzetközi rendezvény volt, és abból mennyit szerveztünk vagy rendeztünk mi Magyarországon. Ez mind a sportdiplomácia jelentőségét húzza alá, és azt, hogy a diplomácia megváltozott. Régen diplomáciáról beszéltünk. Aztán elindultak a szakdiplomáciák, legyen az külgazdasági diplomácia, public diplomacy/nyilvános diplomácia, kulturális, sport, és így tovább. Szinte minden területnek van már mérhető saját diplomáciája, és ez a helyes, mert a nemzetközi kapcsolatok az adott sportágban, a sportterületek így tudnak kicsúcsosodni, ha van egy konkrét elképzelés, tehát nem ad hoc módon, véletlenszerűen haladunk, hanem ez is egy tervezett rendszerben folyik. Én azt hiszem, hogy magyar részről a sportdiplomácia eléggé sikeres ágazat.
GM: Úgy tűnik, hogy mindenhol ott van a diplomácia, ahol az emberek és országok közötti kapcsolatokról beszélünk. Most az amerikai és a magyar diplomáciáról beszéltünk, leginkább arról az időszakról, amikor Bokor Balázs főkonzul volt Los Angelesben 2007 és 2012 között. Kívánom, hogy még sok sikert érjenek el a vízilabda szövetségnél a sportdiplomácia terén is, meg hogy mi tudjunk majd izgulni a magyar csapatért minél több mérkőzésen, és örülhessünk annak, hogy nyernek!
Ha egy picikét többet szeretnének megtudni a diplomáciáról, Bokor Balázs gondolkodásáról, illetve arról az időszakról, amit Los Angelesben töltött, azt javaslom, olvasgassák a könyveit, többek között a Távolban magyart, a Római tál New Yorkban-t, Az én Hollywoodomat. Megtalálják az interneten is. Köszönöm szépen, hogy itt volt velünk, és további sok sikert kívánok a munkájához!
